„Igyekeztünk magyarnak nevelni diákjainkat”

A városháza Ferdinánd Termében az Aradi Napok  keretén belül pénteken megtartott ünnepi tanácsülésen az egykori Aradi Katolikus Gimnázium (ma Csiky Gergely Főgimnázium) egyik legkiválóbb, mára nyugalmazott testnevelő tanára is átvehette a város vezetése által felajánlott Kiválósági-díjat. A Márki Sándor-, illetve Ezüstgyopár-díjas Vadász Ernő közel fél évszázadot töltött el pedagógusként az iskolában, emellett több sportágban (kosár-, kézilabda, foci, tenisz) is jeleskedett, céltudatos sportemberként tekintélyes eredményekkel öregbítette évtizedeken át szeretett szülővárosának hírnevét. Egy ideig az UTA másodedzőjeként tevékenykedett, majd 1975-től a sors Afrikába, Marokkóba (Rabat) vetette családjával, ahol négy évig tanárként dolgozott. Aradon többek között egy kosárlabda-iskolát is alapított, edzőként országos válogatottakat, bajnokokat nevelt.

A Kiválósági-díj birtokosával a szünetben beszélgettünk. Szerényen, kissé meghatottan fogadta a címet.

–  Mire gondolt, amikor értesült arról, hogy a városi önkormányzat Kiválósági címre jelölte? 

–  Meglepetéssel fogadtam, bevallom, az újságban olvastam erről először. Nem számítottam rá, mégpedig azért nem, mert én már nagyon öreg vagyok. 83. évemet taposom és húsz éve nyugdíjaztak. Bár nyugdíjba vonulásom után is oktattam, sportoltam, de nem olyan színvonalon, hogy engem ezért dicsérni keljen.  

– Élete során több helyen is kamatoztatta tudását, de valahogy mindig hű maradt szülővárosához…

– Középiskolai aktivitásom elég komplex volt, sportolóként sok féle sportágban szerepeltem, nagyon szerettem a sportot. Ezért is választottam a testnevelő tanári pályát. 1932-ben születtem, ’38-ban kezdtem az első elemit a Katolikus Gimnáziumban és ’50-ben érettségiztem, majd Bukarestben folytattam tanulmányaimat a főiskolán. És bár sokan megbíráltak ezért, egy év után hazajöttem, mert ide húzott a szívem. Még akkor is, ha tudtam, hogy itt negyven-ötven év múlva is csak egy kis tornatanár leszek egy középiskolában, hisz nem sok fejlődési lehetőség volt akkoriban Aradon. A szülők iránti tisztelet, illetve családi problémáim késztettek arra, hogy hazatérjek. 1974-ben az UTA labdarúgócsapatának voltam pályaedzője, az edzők fizikai felkészítéséért feleltem. Egy év után onnan is visszaléptem, vonzott az iskola, a pedagógusi pálya. Négy évet Afrikában töltöttem családommal – egyik legszebb időszaka volt életemnek –, de onnan is hazajöttem. Hogy miért? Mert aradi vagyok, és mindig ide húzott a szívem.

– Két egykori tanítványa, a tavaly elhunyt Sándor István műépítész, illetve Tiberiu Ţiganu sporttörténet-kutató is megkapta a kitűntetést. Ez milyen érzéssel tölti el?

– Örvendetes és jólesik az embernek, hogy vannak még, akik rágondolnak, nem felejtették el. Külön öröm számomra, hogy rajtam kívül még két olyan személy is részesült kiválósági címben, akik ugyanabban az iskolában érettségiztek, mint én. Ezenkívül mindketten nagyszerűen sportoltak, illetve tanítványaim is voltak. Jóleső érzés, hogy mindhárman képviselhetjük szeretett iskolánkat.

– Közel fél évszázadot töltött el tanárként az egykori Katolikus Gimnáziumban, ahol sportnevelési tevékenységei mellett mindig szívén viselte a kisebbségi sorskérdéseket.

– Én igyekeztem távol tartani magam a politikától, de mindig arra törekedtem kollégáimmal, hogy magyarnak neveljük diákjainkat. Visszaemlékezve, próbáltunk magyarként helytállni, de nem kérkedve és államellenes akciók nélkül, mert túlságosan is féltünk az akkori rezsimtől.

– Generációkat vezetett be a sportélet szépségeibe, diákjai közül többen országos válogatottak lettek. Mit üzen a mai magyar fiataloknak?

– Nehéz dolog ez, hisz egy egészen más korszakban élünk most, nem is tudom, milyen hangot tudnék megütni a mostani diákokkal. Talán annyit, hogy a rendszeres mozgást ne hagyják ki, mert az állandó autóvezetés és a televízió előtt ücsörgés semmiféleképpen nem megoldás a fiatalok számára a hosszú élet megőrzéséhez. Nagyon fontos lenne már gyerekkortól kezdve az állandó mozgás és sportolás, de ezt sem szabad túlzásba vinni.