Közügyként kezelni az Arad megyei diáktoborzást!

Tekintve, hogy az RMDSZ Arad megyei szervezetének legutóbbi MKT-ülésén megdöbbenést keltett a hír, miszerint Aradon összesen 22 gyermeket írattak be a magyar nyelvű előkészítő osztályokba, Király András oktatási államtitkár is sommázta véleményét. Akkori helyszíni tudósításunkban arra utaltunk, hogy a kérdés „megér még egy misét”, ezért az államtitkár úrral megpróbáltuk elemezni a kialakult helyzetet, illetve a körülményeket.

– Államtitkár úr, már az MKT-ülésen is felmerült a kérdés: az adott helyzetben mi a teendő?

– Vannak dolgok, amelyeket rögtön el lehet mondani, másokat viszont csak bizonyos helyzetelemzések után ildomos közölni. Már többször körbejártuk a kérdést, miszerint az oktatás közügy, vagyis azzá kellene tenni. Ha titkolózunk, attól még nem nő, de nem is csökken a gyermeklétszám. A jelzett MKT-ülés óta, utánanéztem a magyar diáklétszámnak nem csak Arad megyei, hanem országos viszonylatban is. Előrebocsátom: az előkészítő osztályba való beiratkozás egy folyamat, ami augusztus végén záródik le, tehát addig folyamatosan be lehet íratni a gyermekeket. A mostani volt a nagy beiratkozási hullám, melynek során, országosan 8888 magyar gyermeket írattak be az előkészítő osztályokba. A jelzett szám 1500-1600-zal kevesebb a mostani, évfolyamonkénti összlétszámunknál, ami 10 500 fölött van. Számomra elkeserítő a 8888 fő, még akkor is, ha augusztus végéig e szám bizonyára növekedni fog, nagy valószínűség szerint, eléri a 10 000-et. Ennyi évfolyamonként feltétlenül szükséges egy prognosztizálható oktatási hálózatnak a működtetéséhez. Anélkül, hogy sokat kerülgetnénk az aradi 21-22-es számot, el kell mondanom: e létszám eléggé változó, hiszen tavaly Temes megye volt hasonló helyzetben, most viszont a Bartók Béla Líceumba 31 előkészítő osztályost írattak be. A Bartókosok méltán büszkék az eredményre, hiszen olyan tevékenységeik vannak, amelyek vonzzák a diákokat. Ez viszont nem boldogítja az aradiakat, mert a 2011-ben elfogadott oktatási törvény nyit egy olyan kaput, amely sok helyen keserű perceket okozhat az oktatással foglalkozóknak, mivel kimondja: a szülő választja meg az iskolát. Éppen ezért, a tradicionális, régi iskolakörzetek megszűntek. Tehát amelyik iskolát választja a szülő, oda íratja a gyermekét. Ez viszont úgy csapódik le, hogy a felkapott iskolákban sok osztály van, ami azzal üt vissza, hogy a nagyvárosok kerületi iskolái elnéptelenednek. Ez viszont megosztja a gyermekeket, akiknek egy része naponta eljut a központi iskolába, aki viszont nem tud ingázni, az ott marad a körzeti iskolában. Ott viszont a megfogyatkozott létszám miatt, a magyar tagozatok felszámolódnak, tehát a diákjaink az állam nyelvén tanulnak tovább. A tanügyi törvény megfogalmazása számomra abban az esetben szimpatikus, ha minden iskola megfelelően tudja lemenedzselni. Vagyis rájön arra, hogy valami többlettel kell szolgálnia a gyermekek, főként a szüleik megnyeréséhez.

– Térjünk a saját házunk tájára, mert a fejtegetésből úgy érzem, hogy a diákok megnyerése nagy részben az iskolaközpontok vezetőségén múlik, esetünkben a Csiky Gergely Főgimnáziumén. Milyen többletet kínálhatna a magyar diákok megnyeréséért?

– Lassan 10 éve kiestem a közvetlen aradi oktatásból, de az egészet felülről látom, ezért Arad megyében, illetve a megyeközpontban tapasztalt példákat kívánok felhozni. Mert úgy látszik, nem akarunk tanulni abból, hogy 1990 után, vagyis a kommunizmus után megszűnt az arad-gáji magyar általános iskola, amiből egy összevont elemi tagozat maradt. A szeműnk láttára szűnt meg a 35 ezer ember vonzáskörében működött mikelakai iskola. A Mosóczy-telepi iskolát az 1990-es évek végére nagy erőfeszítésekkel sikerült újra általános iskolává növelnünk, majd hirtelen visszazuhant egy összevont elemis szintre. Manapság maradtunk a fent említett iskolákkal és a teljes hálózattal, vagyis óvodától a XII. osztályig működő Csiky Gergely Főgimnáziummal, illetve az Aurel Vlaicu Általános Iskola magyar tagozatával, ahol csak elemi szinten van egy összevont osztály, de a gimnáziumi osztályok működnek. Úgy érzem, komolyabban kellett volna elemezni az okokat: elmennek-e a magyar oktatásból a német nyelvű oktatás, esetleg a román nyelvű oktatás felé? Mi az oka a jelenségnek? Mert ha évente csak számokat kezelek, de nem látom, mi van mögöttük, jönnek a kellemetlen meglepetések. Hosszú ideje mondom, hogy el kellene készíteni azt a katasztert, ami szerint pontosan tudom, hogy mi van a városban. Itt viszont mindenki visszahúzódik, noha nem RMDSZ-, sem RMPSZ-feladat, hanem összmagyar érdek és feladat lenne tisztába tenni magunkat a tisztán látás, a helyes döntések meghozataláért, amelyek egy stratégia részei lennének.

Lépni kellene, de kinek?

– De hát, tudtommal, elkészült a megyei oktatási stratégia…

– Azt én nem láttam, de tudom, hogy dolgoztak vagy dolgoznak rajta, gyakorlati eredménye egyelőre nincs. A helyzet az, hogy valószínűleg van, ráadásul szakértők készítették, de a döntések egyelőre késnek. Minél inkább késleltetjük a beavatkozást, annál nehezebb jó döntést hozni. Nem tudom, pontosan milyen felmérések készültek, melyek a pozitív visszajelzések, illetve az intő jelek, amelyek alapján döntéseket kellene hozni. Egy biztos, hogy valamit lépni kell. Amíg azonban nincs a közös összefogás, addig a szakmának kellene megtalálnia azokat a lehetőségeket, amelyek megoldást hozhatnak…

– Vagyis, mégis az RMPSZ térfelén a labda?

– Ők a közvetlenül érdekeltek. Addig, amíg mindenki elmondja, hogy az oktatás, prioritás, de igazából más prioritásban gondolkodik, addig annak kellene foglalkoznia a kérdéssel, akinek a felkészültsége, a szakmaisága, végső soron a megélhetése is ettől függ. Mert nem létezik, hogy ne lehessen egy pontos képet kirajzolni a városban lévő helyzetről. Tehát az RMDSZ elindít jó projekteket, programokat, de azok élettel való megtöltése attól függ, hány embert tudunk bekapcsolni. Legalább a köztudatba be kellene vinni, hogy az oktatási kérdések, közösségiek. Az elavult oktatási programokról nem tehetünk, hiszen mindenki számára rosszak, csak akkor mással, esetleg délutáni tevékenységekkel kellene érdekessé tenni az oktatási folyamatot. Túl odafigyelnek a diákra, agyonszervezik az idejét. Nem tudom, mik azok a dolgok, de visszatérve a Bartókra, a vezetőség örvend, amiért van egy osztálya 31 gyerekkel, miközben mellette egy kifogyó kisebbség iskolája, a Lenau, 7 előkészítő osztályt tölt meg.

– Az nem a Lenau vezetőségének, hanem a németországi gazdaság vonzerejének köszönhető…

– A szülőt egyszerűen nem is érdekli, milyen oktatás folyik ott, hanem hogy a gyereke megtanuljon németül. Valahol nekünk is itt kellene nyitnunk, hiszen néhány kilométerre van az anyaország, tehát velük közösen kellene összehozni valamit, ami vonzóbbá tenné a magyar oktatást. Mert amíg olyan megfogalmazások is vannak, hogy az anyanyelvű oktatásban 4-5 órát pluszban tölt el a gyermek, efféle állásponttal nincs, mit kezdeni… Mindent egybevetve úgy érzem, hogy az aradi 21-22-es szám csak bővülhet, de a nagy probléma, hogyan fog ebből egy működőképes hálózat kialakulni? Mert teszem azt, az Aurel Vlaicu Általános Iskolában bármennyire is támogatják a magyar nyelvű oktatást, a 2-3 előkészítő osztályosból nem lehet különálló V. osztály, hiszen azt valakivel összevonják. Akkor viszont a szülőknek nem tetszik, ezért megindulhat az elfogyási folyamat, ami kifelé is terjed, méghozzá negatív hatással.

– Úgy érzem, válságos helyzet előtt állunk, ha éppen már nem vagyunk benne. Éppen ezért, nem ülhetünk ölbe tett kézzel. Mi lenne, ha közösen szerveznénk egy oktatási fórumot, ahol a pedagógusok, a szülők, a hozzátartozók, mindenki elmondaná a véleményét, illetve a jobbító ötleteit? Ön szerint honnan kellene elindulni?

– Mindig visszatérhetünk a tánciskolában alkalmazott „kályha módszerhez”, de hát már számos vitafórumot szerveztünk az anyanyelvű oktatás gondjainak az orvoslására, komoly eredmény nélkül. Egy olyan beszélgetésre azonban feltétlenül sort kellene keríteni, ahol a szakma egy szeletet képezne. Ugyanakkor, nagyon fontos szerep jutna egyházaink vezetőinknek, akik a hívő, egyben szülőkhöz el tudnák juttatni az anyanyelvű oktatásra sarkalló üzenetet. Mert oktatásunkban vannak ugyan gondok, de az nem rossz minőségű, nem jellemző rá a negatívum. Hatékonnyá tehető, ha van egy külső beleszólási lehetőség az iskola életébe és az iskola, nem vágja maga alatt a fát. Röviden: nem szabad magára hagyni az intézményt!

Minőség helyett mennyiség?

– Minőségi szempontból bármivel is jobb-e, többet ad-e a gyermeknek az állam nyelvén vagy a német nyelven történő oktatás az anyanyelvűnél?

– A kérdés megér egy-két gondolatot. Kezdjük a némettel: a nagyvárosainkban a német gazdasági vonzás miatt zsúfoltak a német iskolák, mert ingyen lehetőséget nyújt a német nyelv elsajátítására. Minőségileg viszont nem veszi fel a versenyt a mienkkel, mert az oktatás nagy része román nyelven folyik, ugyanis minden tantárgyat nem tudnak lefedni németül beszélő pedagógusokkal. Talán Brassóban és Nagyszebenben valamilyen szintig le tudják fedni, a többiek azonban nem. Ezzel együtt, főként a vegyes házasságokból származó, más nemzetiségű gyerekeket íratják ide. Ha viszont a román és a magyar nyelvű oktatás közötti különbséget vizsgáljuk, van egy bizonyos minőségi eltolódás a román oktatás felé. Ez a minden évben elkészülő líceumok toplistáján látszik a legjobban, ahol a legjobb magyar líceumok az első 100-nak a második felében vannak. Érdekes, hogy a marosvásárhelyi Unirea mindig az első 20-ban, de a sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazul Líceum is elöl található. A rangsorolás az elért eredmények számadatai alapján történik. A mi jó líceumaink – ahol szaktanárok oktatnak és reggeltől estig jó minőségű munka folyik – eredményeien sokat ront, hogy a központosított iskolákban 5-6 sor osztály is működik, ahol az utolsó osztályoknak az eredményei mesze elmaradnak az első 3 osztályétól. Az erős román líceumok viszont 3-4 osztálynál meghúzzák a vonalat. Tehát miközben a mi líceumaink nagyszámú diákra utaznak, ami ront az átlageredményen, addig a román intézmények az oktatás minősége miatt indítanak kevesebb osztályt. Akár tetszik, akár nem, a MOGYE eredményei is ezt támasztják alá: 135 ingyenes hely van román és magyar vonalon, a 136. magyar bejutónak viszont gyengébb az eredménye, mint a 210. románnak. Azt sem állíthatom, hogy van bizonyos diszkrimináció, hiszen ugyanazokból a tesztkérdésekből vizsgáznak románul, illetve magyarul, miközben a román dolgozatot, román, míg a magyart, magyar tanár, hasonló pontrendszer alapján értékeli. Az első 60 helyig azonos a szint, utána viszont a mienk gyorsabban esik. Van még egy kérdés, amit a legtöbben messze elkerülnek: utánanéztem, és rájöttem, hogy magyar diákok a román nyelv, illetve más tantárgyak országos szakaszán alig vesznek részt. Kivételt képez a magyar irodalom olimpia. A magyar  oktatásból érkező országos díjazottak általában a művészeti vagy szaklíceumok diákjai. Az erős elméleti líceumainknak a diákjai, a magyar nyelv és irodalom kivételével hiányoznak az országos döntőkről, hiszen a megyei szakaszon általában elhullnak. Szerencsére, megszervezzük az egymás közötti tantárgyversenyeket, de szerintem, az nem elég, az országos versenyekre is sokkal jobban kellene összpontosítani.

– Újra visszatérve a mi, aradi gondunkhoz, véleménye szerint hogyan lehetne hatékonyabbá tenni a diáktoborzást?

– Ha azt a pedagógusokon kívül, az átlagember is a szívügyének érezné. Ha a globalizáció vadhajtásait, illetve az érvényesülésről alkotott téves nézeteket közösen próbálnánk kigyomlálni az emberek tudatából, ugyanakkor a civilszervezeteinket és az egyházainkat is a megmaradásunkat szolgáló közös ügyünk, az anyanyelvű oktatásunk mögé állíthatjuk, hosszú távon is biztosíthatjuk iskoláinknak a működését.  Mert a remény soha nem halhat meg!

– Legyen igaza, köszönöm a beszélgetést.