Legnagyobb megtartó erőnk, a népzenénk

Széles András budapesti népzenész, citeraművész a Kisiratoson megtartott Nemzetközi Népzenei Fesztiválon pallérozott énekhangjával, de még inkább virtuóz citerajátékával bűvölte el a közönséget. 

Amint a fellépése után megejtett beszélgetésünk során elmondta, 1987 óta hivatásos citerás, 1989 óta tanít a kispesti zeneiskolában. Egy embernek a népzenésszé válása azon múlik, hogy a népi elemekre jellemző ízeket, azt a stílust nyújtsa, szemben azokkal, akik zenéjének vajmi kevés köze van a népi elemekhez. A magyar népzene nem attól lesz szép, hogy több szólamban játsszuk, hanem attól, hogy az stílusos-e, hogy a kiejtése, a ritmusa eredeti-e. Olyan, mint a jó étel, aminek meg kell tanulni a főzési módját. Az 1970–80-as években, amikor a népzene úgymond tömegmozgalommá vált, bizonyos népi elemek háttérbe szorultak. A magyar népzene egyszólamú, viszont a dallama elviseli a ritmizálást, a díszített változatokat. A népzenei élet a jövő továbblépése, ha meg tudjuk tanulni stílusosan előadni. Az anyaországban ugyanis virágzik a táncházi élet, ami az 1969–70-es évben Vass Lajos által elindított Röpülj Páva mozgalommal indult el, később azonban már nem lehetett megállítani, mert rátaláltunk a saját hangunkra. Széles András szerint, Magyarország akkor szabadult fel, mert ha a tanácselnök, a párttitkár is népzenét művelt, ki tudott volna ellene beszélni? Akkor szabadult ki a palackból az óriás, ami azóta is él, virágzik.

Manapság nagyszerű dolog, hogy a magyar közoktatásban, a művészeti oktatásban is helye van a magyar népzenének, a néptáncnak. Ebben talán legfontosabb a saját megismerésünk, mert mit érnénk a Nyugat majmolásával, vagy a népi elemeknek a szomszédoktól történő ellopásával, amikor sokkal gazdagabb a sajátunk, ráadásul ingyen van. Mert a magyarságnak Európában történő népművészeti elhelyezkedésén múlhat a jövőnk. Attól leszünk igazán nagyok, ha olyat adunk, amilyet mások nem tudnak. Nem csak az anyaországban, az elszakított területeken is szépen virágzik a népzene-mozgalom, hiszen nem sokkal a magyarországi indulást követően, Kolozsváron vagy a Székelyföldön is létrejöttek a táncházak. Némi gondot jelent a Partiumban történő terjedése, mivel a trianoni határok a kis tájegységeket választották el, amire jó példa a Békés megyei Sárrét vagy a Bihar megyei népzenei kultúra, amelyek hasonlóak, csakhogy az országhatár miatt magányosok maradtak. Esetleg annyiban váltott ki pozitív hatást, hogy maradtak régies, érintetlen anyagok. Manapság az utolsó másodperceit éljük a magyar népdalt szépen éneklők korának. E kérdéskörben nem is legfontosabb az ősi típusoknak az ismerete, hanem a szép, ízes előadásmód. Mindebben fertőző a rádió és a Lagzi Lajcsi féle mulatós, de ezeknek nincs közük a magyar hagyományos kultúrához. Legfontosabb az eredeti népzene, ami a hétköznapjaink lelki világát fejezi ki, míg a szórakoztató zenét csak hallgatjuk, közvetlenül nem veszünk részt benne. Ha viszont nagy átéléssel, élvezettel énekeljük a saját dalunkat, az megismételhetetlen és eredeti.

Óriási lépteket tett az elszakított területeken szokásossá vált gyakorlat, miszerint az anyaországból szakképzett koreográfusok járnak át néptáncot oktatni. Fel kell nevelnünk egy olyan generációt, amelyiknek a tagjai jól énekelnek, szépen beszélnek, eredeti népzenére kiválóan táncolnak. Ez a jó út, amin járunk, amin járnunk kell, mert az értéknek a megtanulása nem anyagi kérdés. A tény, hogy népzenei fesztiválok vagy más rendezvények alkalmával találkozunk, kellemesen együtt vagyunk, közben olyan népzenészeket képezünk, akik a munkájukkal hozzájárulhatnak a magyar népzenének a szélesebb tömegekben történő terjesztéséhez, alátámasztja a jó úton járásunknak a tényét.

Széles András azzal együtt, hogy a saját tanítványaival is zenél, közreműködik népzenei műsorokban is, a tanítványaival eljár különböző, akár országos versenyekre is. Mindez a népzenei közélethez tartozik, egymás megismerésének a természetes velejárója. Ez viszont egy hihetetlen összetartó erő, még akkor is, ha ritkán találkoznak. Igen tiszteletre méltónak tartja Almási Vince, kisiratosi polgármesternek a népzene tanulásához, műveléséhez, kiterjesztéséhez való hozzáállását. Ő megértette, hogy az anyanyelvű kultúra a legnagyobb megtartó erő. Mert bármenyi pénzzel is próbálnánk pótolni, semmi nem helyettesítheti a nagy örömöt, a boldogságot, amivel a fiatalok, a gyermekek énekelnek, citeráznak, megmutatják tudásukat, miközben terjesztik nemzetünk legnagyobb megtartó erejét, a népzenét, a kultúránkat – összegezte álláspontját Széles András népzenész, citeraművész.