Megtartott vagy kitaszított a közösségi erő

Szabó István nyugalmazott filozófiatanár mondott köszönetet az I. Nagyvarjasi Falunapon a Péter Éva óvónő, Nagy István tanár, illetve a maga nevében a Nagyvarjasért Érdemoklevél átvételét követően. Amint a díjátadás után elmondta, tulajdonképpen Nagyvarjas lakosságát tüntették ki, hiszen maga csak összeírta mindazt, amit tőlük hallott. Mert utólag jön rá a gondolkodó, hogy a parasztember nem gondolatokat tanul, hanem gondolkodik. Ebben is önellátó, mint a régi parasztgazdaságban, ahol megtermelte a család évi szükségleteit gabonából és alapvető zöldségfélékből, de tehenet, sertést, szárnyasokat is tartott a család megélhetésének a biztosítása érdekében. Apáról fiúra, anyáról leányra szállt tapasztalatok értelmében a gazdálkodó az év minden időszakában tudta a teendőit, ugyanúgy a feleség is a háztartásban tudta, mikor milyen zöldségféléket kell tartósítania télire. Ahogy a férj megtermelte az állatoknak szükséges gabonát, a kenyérnekvaló búzát, a felesége kenyeret, kalácsot sütött belőle, de a mindenfajta termelés mellett megtermelték a saját gondolataikat is. Nagyon érdekes, és csak utólagosan tudja az ember megállapítani, hogy a falusi társadalomban a családok harmóniában, összhangban éltek a földdel, egymással, de önmagukkal is. A feszültségeket fel tudták oldani, amiben óriási fontossága volt a közöttük fenntartott állandó kommunikációnak. Jól emlékszik, hogy gyermekkorában, amikor tévé, rádió, de újságok sem voltak, a családok hagyományosan beszélgetni jártak egymáshoz. Egy-egy házban olykor több család is összegyűlt, megvitatták a maguk, illetve mások gondjait, örömeit, bánatait. Ezáltal viszont jól megismerték egymást. Egy összeforrt közösséget alkottak, ahol a bajban számíthattak egymásra. Egy-egy faluközösség zárt, konzervatív egységként működött, ahol megvoltak az íratlan, de szigorú erkölcsi, együttélési szabályok.

Ilyen körülmények között, Nagyvarjason máig is él a mintegy 120 évvel ezelőtt megtörtént eset – ami már nem fért bele a Nagyvarjasi harangszóba –, amikor valaki kacsát lopott. A falubeliek sejtették, ki tette, kihívták a kakastollas csendőröket, akik közül az egyik idősebb, a másik fiatal volt. Beállítottak a gyanúsítotthoz, akitől az idősebb, a csendőrtizedes megkérdezte:

Bátyám, mostanában evett-e sült kacsát?

Dehogy ettem – hárította az el a feltételezést.

Eközben azonban a fiatal csendőr észrevett a macska bajszán egy kacsatollat. A házigazdát odatették, hogy vasvillával mozgassa meg a ganajdombnak a friss ásás nyomait viselő szélét, ahol megtalálták a kacsatollat, amit a károsult felismert. A csendőrök az esetet úgy oldották meg helyben, hogy a tolvajt elindították a falu utcáin, elöl, hátul egy-egy táblával, amin azt írta: „Kacsát loptam, háp, háp, háp”. Ez nem volt elég, hanem bizonyos időközönként el kellett kiáltania magát, a táblán szereplő szöveget hangoztatva. A tettest nem állították bíróság elé, nem zárták be, de a faluban többé nem volt maradása, mert kiközösítették. Más bűntettekkel is így jártak el, a módszer erős visszatartó erőnek bizonyult a törvénysértések elkövetésében – elevenítgette fel nagyvarjasi kutatásainak a faluközösség megtartó erejével, illetve egy bűneset feldolgozásával kapcsolatos, le nem közölt történetét Szabó István, a Nagyvarjasi Harangszó társszerzője.