Bizalmas csevegés Nótáros Lajos tanár-újságíróval

„Ne csak az igazat, mondd a valót is!” (I.)

2018. január 8. 15:52 (hétfő) /

– Keveset tudok rólad. Hallottam, hogy tanítottál filozófiát a Csiky elődjében.

– Meg történelmet, meg gazdaságtant, meg pszichológiát, meg logikát.

– Voltál aligazgató ugyanott. És voltál főszerkesztője a Jelennek.

– Keresztapja voltam. Én neveztem el. Én találtam ki a nevét.

– Mikor?

– 1989. december 23-án.

– Azt is tudom, hogy közöd van az Aradi Kamaraszínházhoz.

– Részt vettem az elindításában Tapasztó Ernő oldalán.

– Tudom, hogy tanítasz az Aurel Vlaicu Egyetemen…

– Tanítottam. Már nem.

– Rengeteget írsz a román nyelvű médiában is, internetes portálokon, a Facebookon stb… Mondj, kérlek, konkrétumokat a fentiekről!

 

„… tanítványom volt Arad polgármestere…”

 

– Azzal kezdeném, hogy nagyzerindi vagyok. 1966-ban, amikor 12 éves voltam, onnan elköltöztünk Szentlányra. Ott fejeztem be az általános iskolát. Aztán házat vettünk itt, Aradon, a Mosóczy-telepen. Hat év alatt elvégeztem az ötéves Czeglédi-féle ipari líceumot. Utána kétszer felvételiztem a Színművészeti Főiskolára Marosvásárhelyen, magyarul. Nem jutottam be, de nem rajtam múlott. Erre ’78-ban, dacból jelentkeztem Kolozsváron a filozófiára, szintén magyarul, miközben a középiskolát románul végeztem. Hárman voltunk az évfolyamon, akik magyarul tanultunk. Remek dolog volt, egy tanár, három hallgató, maga a Cambridge magyarul Romániában. ’82-ben kihelyeztek Brádra, az Avram Iancu Líceum történelem tanszékére. Meg is jegyezték a brádi kollégák, hogy én vagyok az első és bizonyára az utolsó, aki magyarként tanítom Románia történelmét Brádon az Avram Iancuban. Itt az a csoda ért, hogy tanítványom volt Arad jelenlegi polgármestere, Gheorghe Falcă.

– Azért szurkálod annyit a sajtóban?

– Igen, mostanában… A három év kötelező ottmaradás után, ’85-ben visszajöttem Aradra. Elkezdtem tanítani a jelenlegi pedagógiai líceumban, amely akkor 13-as finommechanikai szakközépiskola volt. Ott megkerestek Matekovitsék, és megkérdezték, tudok-e magyarul, mert a nevemből ítélve nem kizárt. A 11-es Petróleum Líceumban még volt néhány magyar osztály… Jeleztem, hogy magyar az anyanyelvem, és az egyetemet is magyarul végeztem. Így kerültem kapcsolatba közvetlenül 1986-ban az aradi magyarokkal és az aradi magyar élettel. Addig legfeljebb a peremén mozogtam. A mai napig inkább nagyzerindinek tartom magam. Tulajdonképpen ez az egyetlen dolog, amire érdek nélkül büszke vagyok. Meg a lányom...

– Hogy érezted magad a 11-esben?

– Jó kis magyar osztályok voltak ott, kiváló tanítványok, határozottan élveztem.

 

„… megittuk Gyuszi pálinkáját”

 

– Hogyan lettél újságíró?

– Egy volt kollégám az egyetemről, Békés Sanyi, aki korrektor volt a Vörös Lobogónál megkeresett, s elmondta, hogy a lap  főszerkesztője, Morócz Tibor, embert keres egy megüresedett állásra. Odamentem, mivel a tanügyben évente kérvényeznem kellett az állást. Kaptam egy vizsgafeladványt: beszámolót kellett írnom arról, hogy milyen szépen szedjük a szőlőt a tanulókkal a mezőgazdasági gyakorlaton. Csodálatos őszi képet festettem arról, ahogy ’88 szeptemberében a gyermekek szedik a szőlőt a szocialista államnak. Eldöntötték, hogy felvesznek a gazdasági osztályra. Kiss Karcsi lett az első főnököm. Indítottam aztán egy társadalomtudományi rovatot. Megtalált Cziszter Kálmán is, aki akkor, mellékesen, az aradi Szabadegyetem magyar szekcióját vezette. Ott is tartottam egy-két előadást társadalomtudományokról, de jött a forradalom és elsöpört mindent.

– Hogyan élted meg a forradalmat?

– Az aradi tüntetés első napján kimentünk a térre Gagyi-Pálfi Lacival, a fotósunkkal. Az első fotókat, amelyek az aradi eseményekről készültek és Magyarországon is megjelentek, ő készítette. Miután bejelentették, hogy Ceaușescu megbukott, összeszedtem a szerkesztőségből a fiatalokat, és velük lementem a nyomdába. Előtte elmentünk többen haza Jámbor Gyulához. Ugyanis, amikor a szerkesztőségbe kerültem, ’88-ban, megmutattam neki egy címlaptervezetet. Ez állt rajta: „JELEN – Független magyar politikai napilap”. Akkor Gyuszi azt mondta, na, ha ez megvalósul, akkor megisszuk azt a 30 éves pálinkáját, amelyet erre az alkalomra tartogat. Így is történt, megittuk  Gyuszi pálinkáját. Tokay György is megjelent nála, hozta az első vezércikket… Így született meg a Jelen.

– A román napilap is újjáéledt akkor?

– Az első szám megjelenésében részt vettem én is pár fiatallal a volt Flacăra Roșietól, ők átvették a fotóinkat, mert az idősebbek eltűntek hirtelen. Adevărul lett a neve – a nép szavazta meg, a Jelenhez hasonlóan. Két hét után kezdtek visszajönni az elvtársak, visszavették szinte észrevétlen a lapot.

– A Jelent meddig vezetted?

– ’91 augusztusáig. Akkor volt első, és idáig utolsó mély depresszióm. Szabadságot vettem ki. Egy hónapig ültem egy karosszékben hátul a kert végében, Emil Ciorant olvastam, semmi mást nem csináltam, senkivel nem kommunikáltam. Nagyon megijedt a család.

– Mi okozhatta ezt a depressziót?

– Másfél év után úgy éreztem, hogy rendeződnek vissza a dolgok, nem mozdul előre semmi, hogy újra jön az úthenger, és megkötik a kezem, belekényszerítenek helyzetekbe, amelyeket már nem kellene és nem is tudtam elfogadni… Végül is egy hónap után összeszedtem magam, és versenyvizsgával visszatértem a tanügybe, az akkor már a Henry Coandă Líceummal egy épületben működő, magyar líceumba. És tanítottam minden zökkenő nélkül 1994-ig.

 

„2015 óta szabadúszó vagyok”

 

– Akkor megkeresett Kaslik Júlia, az Intersat kábeltévé társaság egyik tulajdonosának, Kaslik Andrásnak a felesége. Azt javasolták, indítsunk be egy tévéstúdiót. Összegyűlt egy csapat: rajtam kívül Schwartz György, az író és az Eberlein család, Tubi és Juli. És elindítottuk az Intersat tévét. Schwartz Gyuri lett a direktor én a főszerkesztő 1996-ig, úgy, hogy fél normával maradtam a suliban is. A magyar adás első bemondója erdélyi magyar színművészetünk primadonnája, Kézdi Imola, a magyar líceum diákja volt. ’96-ban visszamentem az iskolába, de csak egy évet maradtam teljes „normával”, ugyanis 1997 októberében, nagyjából húsz éve, beindítottuk az Observator Arădean nevű román nyelvű napilapot. Ez volt az első és utolsó nagy román sajtókezdeményezés Aradon.

– Meddig működött az Observator?

– Tizenvalahány évig, de az aranykorszak az első 3-4 év volt. 2000-ben, amikor, a tulajdonosok jóvoltából elindult a lap a lejtőn, onnan is elmentem. Közben már megkeresett Stanik István Nagyváradról, akivel még Jelen-főszerkesztő koromban ismerkedtem meg, és aki nagy vonalakban azt csinálta Váradon, amit én Aradon. Elmondta, hogy indul kolozsvári központtal egy országos magyar napilap, a Krónika.  Hívására válaszolva részt vettem én is ebben a projektben. Közben dolgoztam a magyar középiskolában. Anyagilag ez volt újságírói tevékenységem csúcsa, ugyanis Aradon létrehoztak egy területi irodát. Béreltek egy helyiséget, alkalmaztak három embert: engem, mint irodavezetőt, egy terjesztési felelőst és egy reklámfelelőst. Mindenkinek járt mobiltelefon. Szolgálati kocsink egy piros Tico volt. Jó kis fizetéseket kaptunk.

– Ezt mennyi ideig csináltad?

– Egy évig. Amikor, észlelve a lap vezetésében bekövetkezett pálfordulást, elmentem. Helyemre Gujdár Gabriellát ajánlottam. Közben az iskolában aligazgatóként működtem Péter András mellett. Ott voltam, amikor az iskola megkapta mostani nevét. Én nem Csiky Gergelynek szerettem volna elnevezni, hanem Márki Sándornak, ugyanis Márki az iskola tanára volt. Három nevet kellett javasolni. Azt mondták, hogy Márki románellenes náci volt. Persze ez hülyeség. Márki jól beszélt románul, és egy román folklórgyűjteményen is dolgozott.

– Pályád következő állomása?

– 2003-ban kiderült, hogy a Vlaicu Egyetem indítana egy újságírói szakot. Megkérdezték, részt vennék-e ebben a projektben?  Igent mondtam, és 2003-tól 2015-ig tanítottam ott. Amikor beindítottuk, jól működött a dolog, de fokozatosan lezüllött az egész… 2015 óta szabadúszó vagyok.

– Milyen tantárgyakat tanítottál az egyetemen?

– Különböző zsurnalisztikai diszciplinákat: újságírás-történetet, módszertant, ismeretelméletet, jelelméletet, szakmai gyakorlatot.

 

 

„És beindítottuk az Aradi Kamaraszínházat”

 

– Honnan a kapcsolatod az Aradi Kamaraszínházzal?

– Tapasztó Ernőt tanítottam a líceumban; nagyon különös és különleges diákom volt. Tizenkettedikben, amikor elkezdtem az első filozófiaórát, mondtam a szövegem, Ernő az utolsó padban ült. Hirtelen felállt, az üres első padba jött, és leült. Kezébe vette a fejét, és figyelt mozdulatlanul. Negyedóra múlva felállt: „Tanár úr, elfogyott a cigarettám. Nincs véletlenül egy fölösleges cigarettája?” „Van, mondtam.” Erre Ernő: „Ha most ad egy cigarettát, kimegyek, három perc alatt elszívom, addig ne folytassa a gondolatot!” És valóban így történt. Adtam neki egy cigarettát, Ernő kiment, három perc múlva visszajött, leült, és folytattam az előadást, miközben ő rezzenéstelenül figyelt az óra végéig.

2003-ban Ernő megkeresett. Addig Békéscsabán tanult, játszott is a színházban, diplomázott. Sörözgetés közben felvetette: Mi lenne, ha újra elindítanánk Aradon a magyar profi színjátszást? Azt mondtam neki, hogy erre csak akkor látok esélyt, ha van egy ember, aki ezt főállásban csinálja; ez lehetne ő, Tapasztó Ernő, és ha találunk egy embert, aki a kezdetekben ezt pénzeli, ez lehetne Böszörményi Zoltán. Tapasztó el is ment Böszörményihez. Én nem tartottam vele, ugyanis még ’90 elején volt egy jelentéktelen személyes afférom Zoltánnal…

– Sikerült akkor elindítani a színjátszást?

– Böszörményi vállalta a mecénás szerepét. Megalakult az Aradi Magyar Színház. Összehoztunk egy commedia dell’arte darabot. Óriási siker lett. Bejártuk vele a megyét, minden magyar faluba elmentünk. Aztán én megrendeztem Nádas Péter Temetését. A kétszereplős darabban Ernő játszott és egy nagyon tehetséges aradi fiatal színésznő, Márton Gyöngyi, aki legnagyobb sajnálatunkra, röviddel ezután elhagyta a pályát. Cziszter Kálmán asztalos műhelyéből kaptunk kellékként egy koporsót, ugyanis az fontos, központi eleme volt a darabnak. Ez a szó szoros értelmében egyedülálló rendezésem végül technikai és egyéb jellegű kudarcba fulladt, mert a felfüggesztett koporsó a dráma csúcspontján lezuhant, pedig nem kellett volna… De megrázó volt és, megjegyzem, telt ház előtt játszottunk.

– Hosszú életű volt ez a projekt?

– Mi összevesztünk Böszörményivel, és egy év után elváltak útjaink. A színház egy időre megszűnt. Ernő átmenetileg a városi Kultúrházban kapott állást, akkoriban jött össze Gujdár Gabival, aki a Krónikának meg a Nyugati Jelennek is dolgozott, és Stanik István segítségével felmentek Bukarestbe. A Romániai Magyar Szónál dolgoztak másfél-két évet. Akkoriban, Ernő felkérésére, írtam én is a lapnak.

– Hogyan született meg az Aradi Kamaraszínház?

– Tapasztó nem tudott meglenni színház nélkül. 2007-ben visszajöttek Aradra. Jó kapcsolatokat szereztek ott, Bukarestben, minisztériumi szinten, ígértek pénzt is nekik. Segítséget kértünk Bognár Leventétől, elmentem Falcă polgármesterhez; akkor még jóban voltunk… És beindítottuk a Kamaraszínházat. Egy kapcsolódó portált is elkezdtünk Fekete Rékával, aki szintén csatlakozott csapatunkhoz. A neve „Undock” volt. Egy évig csináltuk.

– Te milyen minőségben vagy a csapat tagja?

– Hivatalosan művészeti tanácsadó vagyok, anyagi ellenszolgáltatás nélkül. Gyakorlatilag le-leülünk Ernővel, hosszú beszélgetéseket folytatunk, és amit leszűr ebből, azt megcsinálja. Ezen kívül fordítok, dramatizálok. Például most Bákóban rendezett Ernő egy Vișniec-darabot. A szövegkönyvet, felkérésére, én dolgoztam ki.

 

„Felajánlottam a szerkesztőség legnagyobb termét”

 

– Milyen sztorid van 1989 decemberével kapcsolatban?

– December 24-én már a Jelen egyhangúlag megválasztott főszerkesztője voltam. Elkezdődött a lövöldözés. A forradalmárok a Városházán „álltak ellen”. Én naponta jártam oda be, mint igazi harctéri tudósító. Voltak olyan találkáim is, hogy az asztal alatt Voicilával megbeszéltük, hogy most mi van… Merthogy lövöldöztek. Valamikor dél körül, ebéd közben megjelent nálunk, otthon, az udvarunkon, Cziszter Kálmán és Kocsik II. József, a mezőgazdász. Elém tettek egy nyilatkozat-kiáltvány félét, amelyet Hosszú Zoltán írt, s amely lényegében az aradi magyarok új szervezetének megalapító kiáltványa lett volna. Akkor még nem nevezték RMDSZ-nek. Arra kértek, vigyem be Voicilához, hogy ő is vegye tudomásul, és mondjon rá Áment. Másnap megmutattam neki, szintén az asztal alatt. Minden oké, csinálják, ahogy akarják, mondta… Aztán szükség lett volna egy teremre is, ahol a belépési aláírásokat gyűjtsék. Felajánlottam a szerkesztőség legnagyobb termét. Sokan megfordultak ott január folyamán. Közben jött fentről a név: RMDSZ.

 

Hozzászólások