„Ki lesz, ki rajtunk majd fölismeri
Egy ismeretlen mester kézvonásait?”
(Kovács András Ferenc – Erdélyi töredék)
Szombaton, a Pécskán megszervezett félszázados találkozón egy ma már szinte elfelejtett Schubert-dal jutott eszembe, hogy megőszülve, megfáradva, betegeskedve bár, de mégis Istentől nagyon megáldva, boldog nagyszülőkként így, együtt vagyunk.
Talán ti is emlékeztek? Ott ültünk a Gulácsi tanár úr házában és lemezről zenét hallgattunk. Íme, a dal:
„A ház előtt a kútnál egy néma hársfa áll,
A hárs hívását hallom, itt vár a béke rád.
A zord kéregbe véstem sok balga, dőre szót,
Ha bús voltam, ha boldog: a szívem társa volt,
A szívem társa volt.”
A frissen végzett bolyais tanároknak erre is jutott idejük. Kirándulni vittek, aztán néptánccal Aradon szerepeltünk, meg földrajzi kiránduláson vettünk részt, és sorolni lehetne tovább. Valami titokzatos belső sugallatra összeszedték a sok mellőzött, osztályidegen gyermeket. Azokban az időkben sokszor jelentek meg úgynevezett „felsőbb utasítások”, amelyek előírták, kik tanulhatnak tovább. A letűnt, régi rendszer vezetői bebörtönözve, családtagjaik képességeiken aluli segédmunkát végeztek, sepregettek vagy fákat metszettek. Gyermekeik számára tilos volt a továbbtanulás. Utánuk sorra kerültek a kiskereskedők, a vendéglősök, a kulákok, a gépkocsi-, a traktor-, a malom- és nyomdatulajdonosok gyermekei. Egy csomóba dobták a lelkészcsemetéket, meg az Izraelbe feliratkozottak sarjadékait is. Az órások, az ékszerészek, a prém- és szövetkereskedők egyre idegesebbek lettek. Ők sem maradtak ki. Csak türelem, mindenki sorra kerül. Ördögi terv volt, sikerült vele megalázni több ezer embert, és felbolygatni a családok békés életét. Ebben az időben a kérdés az volt: van-e segíteni tudó ismerősöd? Akinek volt, az folytathatta elkezdett tanulmányait. Nem a szülőhelyén, hanem jó távol, az ország másik sarkában. Ha szerencsés volt, 6-8 óra alatt eldöcögött vele a vonat. Távol a szülőktől, idegenbe.
Hogyan kerültem Pécskára egy Dés melletti magyar faluból, Bálványosváraljáról, ahol a református lelkész negyedik gyermekeként láttam meg a napvilágot?
A negyedik osztálytól Désen végeztem a hétosztályos elemit, eredményesen. Mégsem vettek fel a helybeli középiskolába. Egyik tanárom segítőkészen tanácsolta szüleimnek, hogy menjek Pécskára tanulni, ahol a leánya ismerőse volt Lovas Sándor tanárnak. Amikor az idegeneket befogadó Pécskára érkeztünk édesanyámmal, táblás házat találtunk. Minden hely foglalt, senki osztályidegent nem lehet felvenni. Hacsak – mondja a jóindulatú iskolaigazgató, Kocsik József – a gyermeket nem adoptálják. Egy pécskai derék család, a Kurunczi házaspár vállalt, a nevüket adták. Így lettem Hegyi Margitból Kurunczi Margit. Nagyon gyorsan történt, amint megtudtam az új nevemet, egy tintaceruzával hamar a tenyerembe írtam. Első órán az osztályfőnök olvassa a névsort, és én még nem tanultam meg az új nevemet, nem álltam fel a Kurunczi név hallatán. Rajtam röhögött az egész osztály: még a nevét sem tudja – zúgták. Persze, ezt ti elfelejtettétek, én viszont a nevetést sokáig hallottam. Rajtam vihogott, mint egy hülyegyereken a sok új osztálytárs. Mások is jöttek, kik a közeli Aradról, kik a távoli Nagyenyedről a sajátjuktól eltérő névvel. Így Zalányi Anikó, Jakab Zsigmond lelkész leánya is. Ez nagyon megalázó, máig is lesújtó, fájdalmas érzés. Néhány évvel ezelőtt, ebben a rendszerben, a névváltozásból kifolyólag, egy félreértés kapcsán, több mint egy évig nem volt személyazonossági igazolványom. A kettős állampolgárság igénylésekor is fennakadást szült a névváltoztatás. Az alkonzul ugyanis nem értette a helyzetet.
Madártávlatból, 54 év multával méltán kérdezhetjük: kinek mi haszna volt ebből, az összekuszált gyermeksorsokból? Nem sírjuk vissza a már elsüllyedt múltat, a régi, korszerűtlen iskolát, a közös mosdó jéghideg vizét, az udvari illemhelyet, a konviktusi szűkös ételt, de mégis nagy-nagy szeretettel emlékezünk az egyszerű körülmények között élő drága, nemes művű, értékes emberi életekre. A tanárokra, akik tudásuk legjavát adták. Nehéz körülmények között éltek ők is, talán számkivetettek voltak ők is, mint mi. Óriási, amit általuk nyertünk: magtanultunk tanulni és tanítani.
Pécskán sokan megtanultuk becsülni, szeretni a másikat. Máig meg nem szűnő barátságok születtek itt, szinte egymás családtagjai lettünk. Levelezünk egymással, szívünkön viseljük a másik sorsát. Ez úgy kezdődött, hogy több mint 50 éve, a már rég porladó szülők egy-egy hétvégén elhívtak a családi közösségükbe. E mélyről fakadó gesztust feledni nem lehet.
Pécskán megtanultuk becsülni a családot. Nem azért, mert mesze van, hanem azért, mert minden időben megtart és mindig biztos menedék. Legtöbben eltemettük szüleinket, testvéreinket, és íme, itt testvérekre leltünk, tirátok, és ezért hálásak vagyunk.
Kosztolányi Dezső írja: „Valami rendet keres az öregkor, valami igazságszolgáltatást. Az öregkor hinni akar”.
Kedves, egykori pécskai iskolám, köszönöm a tanáraimat, a nevelőimet, az érettünk fáradozó hűséges iskolai személyzetet, az osztálytársakat, akik eljöttek, s akik a minden élőnek az útján elmentek az örök hazába. És köszönöm a Mindenhatónak, hogy itt, az iskolában felkészülhettem egy szolgálatokkal megáldott nehéz, de szép életre, megajándékozott Isten a lelkész férjemmel, egy 42 éves lelkész fiúval, két unokával, magyar tanárnő menyemmel.
Akkor, 54 éve tenyeremen összemaszatolódott a tintaceruzával írt név, mikorra megmostam, megtanultam. Az Örökkévaló, aki nehézségekkel terhes gyermekkorommal ajándékozott meg, félszázados érettségi találkozómon azt mondja: Ímé, az én markaimba metszettelek fel téged.”
(Ézsaiás 49,163)
Higgyétek el, ebben élni, és az élő Istenben bízni, gyönyörűséges.
Tisztelettel, Kurunczi Hegyi Margit
***
A fenti írás elhangzott Pécskán, a szombaton megszervezett 50 éves véndiák-találkozón, ahol Moldován János igazgató-tanár és Tóth József tanár mellett jelen voltak Bányai Ferenc, Borzák Mária, Huma László, Husztik Sándor, Kapás Etelka Mária, Kovács Tibor, Kun Mihály, Kurunczi Hegyi Margit, Mester Anna, Nagy Ilona, Nekula Ibolya, Piroska Mária és Walter Lujza véndiákok is.
Hozzászólások