Vértanúink, kiapadhatatlan reményforrásaink

Tegnap a zsúfolásig megtelt Arad-belvárosi katolikus templomban 11 órakor kezdődött a 165. megemlékező szentmise az aradi vértanúkért. Az Ó Mária anyánk kezdetű ének közepette, a felkoszorúzott feszület nyomában bevonult 13, katolikus, református és evangélikus-lutheránus pap, az első sorokban helyet foglaló Kecskeméti Református Kollégium kerékpáron érkezett diákjai, másik oldalon Khell Levente vezetésével a Csiky Gergely Főgimnázium elemis diákjai, illetve a mögöttük elhelyezkedő magas rangú vendégek jelenléte nagyban emelték a szertartás ünnepélyességét. A szentírásból felváltva olvastak fel a különböző felekezetű lelkészek.

Szentbeszédében a szertartás főcelebránsa, ft. Szilvágyi Zsolt kanonok, temesvár-józsefvárosi plébános visszanyúlt a 165 évvel ezelőtti tragikus eseményig, ami nem csak a város, de egész nemzetünk történelme számára gyásznap, ami egyben a szabadság iránti vágy, a másokért hozott áldozat fogalmává is vált. A történelem azonban azt bizonyítja, hogy az 1849. október 6-án végrehajtott kegyetlen ítéletet elrettentő példának szánták nem csak a szabadság vérbefojtására, de egy egész nép megfélemlítésére. Attól kezdve a lenni vagy nem lenni kérdés egész népünk számára érvényessé vált. Az eltelt 165 év meghatározza a hősök iránti tiszteletünket, az emlékezés, a kegyelet napjává vált. Nem tört le bennünket, de sokkal inkább felemel!

Amikor a magyar szórvány kérdéseire keressük a választ, 165 év távlatába kell visszanyúlnunk. Mert nekünk, Arad és Temes megyei szórvány magyaroknak a megmaradásunkért nem külső ellenséggel, elsősorban önmagunkkal kell megvívnunk a harcot. Minden reménytelenségünk közepette, az aradi hősök áldozatvállalásából kell erőt merítenünk.

Lelkipásztorként minden kollégával szomorúan szembesül a keresztelések és az elhalálozások közötti egyre aggasztóbb különbségekkel. Milyen szomorú szembesülni azzal, hogy sokan közülünk, mentő okokat keresve, öntudatlanul ítéljük utódainkat a beolvadásra. Hasonló szomorúsággal szembesülünk a fiataljainknak a kiábrándultság miatti kivándorlásával, a jobb megélhetés reményében új haza keresésével. A reménytelenség azonban világjelenség, ez a posztmodern kornak a betegsége, ahol a termelés és a fogyasztás a legfontosabb. Éppen ezért keresni kell a reményt, még október 6-án is, hiszen a szentírás számos olyan esetet tár elénk, amikor a reménytelenség a remény forrásává vált. Éppen így válhat a mi tragikus múltunk is a reményünkké. E kérdésekre válaszolnak azon minorita atyák visszaemlékezései is, akik 1849. október 5-én együtt virrasztva, gyóntatták a halálra ítélteket, akikkel másnap, a kivégzéskor is együtt voltak. Az atyák írták le, hogy az elítéltek végig megtartották higgadtságukat, lelki erejüket, sőt ők vigasztalták a síró minoritákat. Az elítéltek a csendes reménytelenségükben Istentől vártak, kaptak reményt. Mert ami a jelenben reménytelennek látszik, Istenben bizakodva reményteljessé válhat. Ahelyett, hogy az elmúlásunkon búsulnánk reményvesztetten, merítsünk erőt azon testvéreinknek az áldozatvállalásából, akik gyermekeket próbálnak keresni egy-egy anyanyelvű oktatási intézményünknek a megmentéséért, illetve a szórványban szolgáló lelkipásztor testvéreknek az állhatatosságából. Mi aradi magyarok kiapadhatatlan reményforrást találhatunk a 13 vértanú higgadt, tudatos, reménytelen áldozatvállalásában, ami Istenbe vetett hittel válhat számunkra reményteljes jövővé.

A szentírásból Matekovits Mária, Back Mária, Kiss Anna és Matekovits Mihály olvastak fel. A szertartás végén p. Blénesi Róbert plébános, házfőnök mondott köszönetet a prédikációért ft. Szlvágyi Zsolt kanonok-plébánosnak, a paptestvéreknek és a nagyszámú híveknek a részvételért, az elöljáróknak a tiszteletért.

A szervezők nevében Matekovits Mihály mondott köszönetet a minorita atyáknak, amiért immár 165. alkalommal emlékeztek meg a vértanúkról, majd köszöntötte a jelen lévő magas rangú vendégeket, Kelemen Hunor miniszterelnök-helyettest, művelődési minisztert, RMDSZ-szövetségi elnököt, Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkárt, Zákányi Botondot, Magyarország bukaresti nagykövetét, Király András és Nagy Zoltán államtitkárokat, illetve Bognár Levente RMDSZ megyei elnököt, aradi alpolgármestert.

A 165. megemlékező szentmise, ünnepélyességét nagyban emelte az oltár jobb oldalán elhelyezkedő öttagú kórus, illetve a templomkórus közreműködése, amelyeket a földszintről dirigált Tankó László karnagy. A lélekemelő szertartás nemzeti imánk közös megszólaltatásával zárult.