Kapcsolatépítés

Nyáron, a 40 éves érettségi találkozónkon Süli Judit Nagyiratosról elszármazott volt osztálytársam, aki az Ausztriai Welsben lakik és a Felső Ausztriai Magyarok Kulturális Egyesületének titkára, meghívott látogatásra. 

A napokban részt vettem az egyesület októberi ülésén és az 1848–49-es forradalom aradi eseményeiről beszéltem, olyanokról, amelyekről a nem aradiak keveset tudnak, no és persze az egyesületünkről, s bemutattam néhányat az utóbb időszakban kiadott könyveinkből.

Megtudtam: azért tartják szombaton délután a találkozót, mert sokan 25-50, sőt, volt aki 100 km-ről jön el, és szombaton tudnak időt szakítani rá a távolabb lakók, s akkor könnyebben és közelebb lehet parkolóhelyet találni. Jellemző az egyesületre – amire nagyon büszkék is –, hogy más ilyen jellegű egyesületekkel szemben nincs széthúzás a különböző magyarlakta területekről származók között, felvidékiek, délvidékiek, erdélyiek stb. között nagyon jó a viszony.

Tőkés Enikő, az egyesület elnöke elmondta, hogy 30-40 személy az erős mag, akik minden rendezvényre eljárnak, de az évente szervezett 2-3 bálon 260-270-en is megjelennek. Igen gazdag a tevékenységük, előadásokat, kiállításokat, kirándulásokat szerveznek, novemberben pl. egy erdélyi könnyűzenei együttest látnak vendégül,

Linzben, a tartományi székhelyen a nemrég épült, modern városi könyvtárban tartották meg a találkozót, a szervező, a könyvtár alkalmazottja pedig egy lengyel eredetű férfi volt. Elmondta, hogy a megye támogatja a nemzeti szervezeteket, a múlt héten az oroszok találkozója zajlott, most a magyaroké, és következnek a többiek is. A műsor utáni szeretetvendégségen megkérdeztem tőle, mi az oka, hogy lengyelek sokkal könnyebben vészelik át a mostani gazdasági válságot. Egyszerűen megmagyarázta. Azért, mert a lengyelek már átéltek a 90-es évek elején egy igen komoly és hosszan tartó krízist, akkor megtanulták kezelni a problémát, és kialakították az ellenszert az ilyen helyzetre, és ők csak folytatják azt, ami a 90-es évek végére már kialakult náluk. Na és sokan vannak, nagy a felvevőpiacuk, s azt többnyire saját maguk látják el.

A beszélgetések során az is előkerült, mit tudnak az osztrákok Haynauról. Hát semmit, a történelemkönyvekben nincs róla szó, ő az a mór, aki megtette a kötelességét és azután eltűnt a szintérről, már 1850 nyugdíjazták. S az csak nekünk valamilyen elégtétel, hogy később, amikor egyszer Londonban járt, a járókelők felismerték és megkergették. Garibaldi köszönetet is mondott a londoniaknak ezért. A németek viszont a történelemkönyvekben megemlékeznek a 13 vértanúról, és büszkék rá, hogy közülük 5 német eredetű volt.

Meglepett, hogy minden milyen szép zöld, főleg a dombos, hegyes vidékeken, de arra is rájöttem, miért. Arrafele minden reggel olyan ködlecsapódás van, ami felér egy kis esővel, ez tartott mindent zölden a szárazság idején is. Egy másik meglepetés akkor ért, amikor nem az autósztrádán, hanem a rendes úton mentünk Linztől Welsig. Több mint 20 km hosszan teljesen be van építve az országút mentén, lakótelepek, 5-10 ház egy-egy helyen, ipartelepek egymás után. Rá is kérdeztem a vendéglátónkra: ilyen nagy város ez a Linz? Nem, felelte, hisz Linz után már 3 falun is keresztülmentünk, csak be van építve az országút környéke.

Az egyik este, miközben egy sörkertben kóstolgattuk a jó osztrák söröket, arra lettem figyelmes, hogy szinte minden negyedik-ötödik vendég, főleg a férfiak, népies, tipikus osztrák zekébe öltözött, amire már délután, a sétányokon is felfigyeltem.

A találkozón, sok embert, sorsot ismertem meg, többen elmesélték, hogy kerültek ki, miként boldogultak az idegen környezetben, hogy érzik magukat több-kevesebb ottani év után. Sok érdekes élménnyel, tapasztalattal gyarapodtam. Remélhetőleg lesz folytatása is az elkezdett kapcsolatoknak.