Sacrificium

Sacrificium címen nyílt meg a hétvégén a dévai Művészeti Színház előcsarnokában Lészay Izabella fotótárlata, melyben a kommunizmus rémségeit túlélő Hunyad megyei nemesi családok történetét villantja fel. 

A pénteki tárlatmegnyitó alkalmával Lészay Izabella velősen fogalmazta meg üzenetét:

– A türelem nincs már meg a rohanó világunkban, ahol mindent gyorsan akarunk megszerezni, elérni. A türelem és valós harc – ezekről nem gyakran hall a mai generáció. A tűrés, az az ötven év, amelyet az erdélyi magyar nemesi családoknak kellett tenni. A türelem az a 15 év, amit a bíróságokon kellett türelmesen kivárniuk. Sok minden megváltozott. De addig, míg ebben a közösségben a szellemi erő csak erősödött az idő múlásával, meghozta a sikert. Egyedül kellett értéket adjunk magunknak. A teremben nem névtelenek vannak, mert ők mindig is előttünk voltak regényekben, történelmi eseményekben, művészeti alkotásokban. A projektem emberekről szól, embereknek. Tettekről, melyekkel mindenkinek példát mutatnak, főleg a jelenben. Én e projektem által tanultam meg kapcsolatot teremteni. Csak azt remélem, hogy idővel az állam nagyobb felelősséggel fog dönteni. A bírálást hagyjuk meg az Istennek.

– Mi indított e tárlat anyagának az elkészítéséhez – kérdeztem a tömör felvezető után Lászay Izabellát.

– A motiváció hatalmas volt. Édesapám miatt, aki mindezt átélte. Rajta keresztül kiskorom óta közöm van hozzá. Amikor azt olvasom a sajtóban, hogy két éve dolgozom e projekten – az nem igaz. Ha jól belegondolok, egész életemben ezen dolgoztam. Azt látják ma itt, hogy én hogyan éltem meg, hogyan értettem meg mindezt.

– A tárlaton régi és új fotókat állítottál ki. A régik némelyikén saját rokonaid szerepelnek és jó pár Hunyad megyei nemesi kúria, a teljesség igénye nélkül. Mi alapján szelektáltál?

– Sok fekete-fehér fotó a család hagyatékából került elő. Ezek az 1920-as, 30-as években készültek. Ezek által kerültem kapcsolatba néhány olyan családdal, akik a tárlaton szerepelnek. Elsősorban ott vannak a nagyszüleim. Lészay Erzsébet és Lészay János. Erzsébet zongoraművész volt, és udvarhölgy a szacsali Nopcsa családnál. Ócskayéknál édesapám járt még kiskorában, amikor a birtok a családé volt. A Mara család most is jó barátunk. A marosnémeti Gyulay-kastély tulajdonosát, Tholdy Pétert pár éve ismertem meg. Megfogott a története. Úgy tudom, ő visszatért Ausztráliába. A földjeit elveszette, annak okán, hogy nem román állampolgár. Ideje lenne az Európai Uniós törvényeket is szem előtt tartani végre! A Fehérvizen élő Mara Ernőtől nagyon sok információt, régi fotót kaptam és történeteket. Nála 1990 után, mikor kiment Magyarországra az összes iratát felégették. A legrégibbek a XV– XVI. századból valók voltak… A régi és új fotók egymás mellett arra szolgálnak, hogy párhuzamot vonhassunk múlt és jelen között. És felvillantsák mindazt, ami ebben az időszakban történt. Mert az épületeknek már teljesen más a külleme. A mi puji házunk is más. A kert is át van vágva. Több mint egy hektárt vágtak le belőle az 1956-os útépítésnél. De azt akarom hangsúlyozni a képek által is, hogy nekünk így is öröm ott lenni. Most is bízunk, optimisták vagyunk. Más, mint volt, de nekünk így is szép, így is boldogság.

– Újabb képeiden gyakran tűnnek fel az agarak. A régi képen a nagymama, az újon egy érzékenységet sugárzó, szinte elegáns mozdulatú agár. Ezek véletlen-szülte felvételek?

– Nem. Az agarak nagyon fontosak nekünk. A képeken szereplő Zsazsa az első orosz agár volt Hunyad megyében, egy neves érdi tenyészetről származik. Az apja háromszoros világbajnok, az anyja is európai bajnok volt. Ez az agár hihetetlen módon olvadt bele a projektbe. Sokszor úgy éreztem ő irányít. A maga eleganciájával a régi időket villantotta fel. Az agarak nagyon sokat szenvedtek. Az oroszországi forradalom után a parasztok valósággal mészárolták őket. Sok festmény tanúskodik erről. Az állatokat úgy kellett kimenekíteni az országból, hogy ne pusztuljanak ki mind egy szálig. Úgyhogy nekünk minden agár fontos. És Zsazsa különösen.

– Mesélj egy kicsit a családodról!

– Fogarasi származásúak vagyunk. Puj Dániel 1856-ban építette a puji házat, lányának Lészay Máriának, nászajándékul. Mária akkor ment férjhez Lészay Jánoshoz. Trianon után jelentős birtokokat vesztettek el. De a legnagyobb veszteséget a kommunizmusban kellett elszenvedni. Akkor kitoloncolták őket a házból. Nagyon hirtelen. A református egyház segítette a családunkat, a magyarok adtak egy lakást, ahol meghúzódhattak. Nagyon sok család ébredt fel az utcán semmi nélkül. Előbb Petrozsényban éltek, majd Radnótra költöztek. Édesapám itt végezte a középiskolát, majd mérnöknek tanult Temesváron. Ott is dolgozott, majd kiszökött Magyarországra. Akkor még élt a nagyapám, Lészay János. Ő indította el a visszaigénylési folyamatot is, de azt már nem érte meg, hogy visszakapjuk a házat. Az édesapámék családjában otthon soha nem beszéltek erről a kommunizmusban. Úgy érezték, nincs kiút. A házban románul kellett beszélni, hogy a gyermekek tanulják a nyelvet és munkába állhassanak. Az a jó ebben a projektben, hogy megvilágítja azokat a történéseket, amikről nem tudunk. Mert nincs honnan tudnunk. Hogy ki élt abban a házban. Ki volt benne szerelmes. És mi történt velük, míg a ház kietlenül állt.

– Említetted, hogy a református egyház segítette a családodat a bajban. Amikor még tehetősek voltak, a Lészayak is bőkezű egyháztagoknak bizonyultak

– Igen. Közel 150 éve a család építette a puji református templomot. Ennek a visszaigénylése bizonyul a legkeményebb diónak. A tárgyalások még mindig folynak. De a kulcs már nálunk van. Úgyhogy akinek ott vannak halottjai, bármikor bemehet.

– A templommal ellentétben a puji házat visszakapta a család. Mit tud kezdeni vele? És mi a helyzet a többi „szomszédos” nemesi családdal, akiknek birtokai a tárlatodon szerepelnek?

– Ez a legérdekesebb vetülete a történetnek. Mert mindenki tud arról, hogy vannak kifosztott nemesek, akik visszaigénylik hajdani birtokaikat. De ezek önálló harcok. Nagyon ritka az, hogy bármi közük legyen egymáshoz, hogy segíteni tudjanak egymásnak. A fehérvízi Mara Ernő, például, annyira jó barátom, hogy valóban sok közös ügyünk van. De a legtöbb, különálló történet. Mindenki maga boldogul. Maga kell ügyvédet fogadjon, törvényeket olvasson. S ha konokul végigküzdi a tárgyalásokat, s megvan a nagy győzelem, akkor ott áll egy kiforgatott, lepusztult épület előtt. Romániában magán ember nem kaphat semmiféle támogatást. Uniós támogatást viszont lehet kérni, ha valami publikus helyként működik az épület. Ez lehet öregotthontól művésztelepig bármi. Attól függ, ki mihez érez affinitást. Nálunk az a mázlista helyzet, hogy amúgy is művésztelepet akartunk csinálni. Egy akkora nagy házról van szó – több mint 500 négyzetméter csak egyetlen szinten – hogy az egész családnak az volt az első gondolata, hogy ezt be kell népesíteni. Sok emberrel. Hogyha más is örül a háznak, az épületnek, az a legnagyobb örömünk. És eddig minden nyáron így is volt. Mindig volt barát, aki beugrott hozzánk. Mara Ernőéknél is mindig tele van a ház, a kert, az udvar, mindenhol emberek vannak, egész nyáron. És ez a legnagyobb boldogság, annyi évnyi kínlódás után, hogy ilyen sok ember van körülöttünk.