Halvacsora

Még alig pirkadt, amikor öreg András a folyó partjára megérkezett. Mindez azonban nem jelentett korai időt, hiszen december 24-ét jelzett a naptár, így későn virradt a hosszú éjszaka után.

Öreg András tűnődve nézte a folyót, azt mérlegelte, hogy hol válasszon magának horgászhelyet. Kevéssel föntebb rövidke kősarkantyú torpantotta a víz rohanását, és bár sohasem horgászott ezen a helyen, gondolta, az elmúlt másfél hónap siralmas, eredménytelen kirándulásai után talán jó lesz utolsó próbálkozásnak.

Hetvenöt életévének erőt emésztő terhe alatt hátizsákkal, horgászbotokkal, horgászszékkel stb. végül csak eljutott a kiszemelt helyre. Két botot szedett elő, mindkét horogra kishalat fűzött, mert a hideggé vált vízben süllő vagy csuka horogra csábításában reménykedett. Az egyik horgot a sodrásszegély mély vizébe, a másikat a csücsök alatti, lustán kavargó áramlásba dobta.

Ezek után, mint aki mindent megtett, amit megtehetett, halat váróan letelepedett. A horogra fűzött kis halak olykor-olykor megremegtették a zsinórt, de ez még nem volt az igazi nagyhal mozgása.

Öreg András nem számolta az eredménytelenül tovarohanó perceket, órákat. Néha felállt, hogy megmozgassa zsibbadt végtagjait, és virgoncabb kishalakat tegyen a horogra. Mivel már az inge alá is bebújt a hideg, elő-elővette a hátizsák zsebéből a lapos üveget és aprókat kortyolt belőle.

A várt hal azonban, noha már a dél is elmúlt, nem jelentkezett. De Öreg András nem lázadozott az eredménytelenség miatt. Reggel, amikor készülődött, arra gondolt, hogy egy megfogott hallal majd a régi, boldog karácsonyokra emlékezik, amikor még együtt volt a család, ugyanis feleségét és fiát évekkel ezelőtt elveszítette.

Már szürkületbe hajlott a délután, amikor az a bizonyos süllő jelentkezett. Óvatosan ragadta meg a botot.

– Vidd el! – kérlelte Öreg András, miközben óvatosan néhány méter zsinórt adott a halnak. Már majdnem elfogyott a zsinór, amikor hirtelen megrántotta a botot, és örömmel állapította meg, hogy a süllő hűségesen követi a fonál kényszerét.

– Nem nagy...! – nézegette a szűk kilós halat, amikor kiemelte. – De nekem elég lesz...

Öreg Andrásnak – a negyven évnyi szorgalmas munka után egyetlen anyagi vonzatú eredményeként – tehermentes szoba-konyhás lakása volt. A szoba falát festmények helyett fényképek díszítették. Közülük a két legfontosabb – az egyik az egykori esküvői kép, a másikon ő a feleségével és köztük a gyerek. Az ágy fölött őrizte az elrepült időt.

Hét óra körül lett készen a halsütéssel. Az ünnepi asztal túlsó felére égő gyertyával díszített fenyőgallyat rakott, vörösbort töltött az egyetlen pohárba, aztán boldog karácsonyt kívánt a fényképekről visszanéző szeretteinek.

Kádár Tibor