Amikor a farsangi mulatságot követő táncházban figyeltem Tompos Krisztina Petőfi-ösztöndíjas táncoktató utasításait, könnyed mozgását, arra gondoltam: ez a leányzó is korábban kezdett táncolni, mint járni... Aztán ahogy szóba elegyedtünk, kiderült, hogy korántsem így van.
– Valójában elég későn kezdtem el táncolni. Bár Magyarországon minden óvodában vannak néptáncos foglalkozások, népi gyermekjátékok, nálunk meg a piciny Balaton parti Nemesgulácson fokozott figyelmet fordítottak a hagyományőrzésre, így én is aprócskán belekóstoltam a táncba. Aztán az elemi osztályokban a szomszédos Tapolcán szintén a tanmenet része volt a néptánc. De ez akkor nem keltette fel különösebben az érdeklődésemet. Felső tagozaton pedig teljesen kimaradt a tánc az életemből. Végül gimnazistaként a nővérem hatására kezdtem el táncolni. Ő tagja volt a badacsonytördemici tánccsoportnak és egy idő után én is vágyakozni kezdtem közéjük. Csakhogy a nővérem öt és fél évvel idősebb, így aztán nem rajongott egyből az ötletért. De végül elvitt és valójában ott kezdtem el önszántamból, tudatosan néptáncolni. Ma is emlékszem, elsőként a moldvai táncrenddel ismerkedtem meg. Megfogott a mozgásforma, jó közösség alakult ki és ritmusérzékemnek köszönhetően hamar jött a sikerélmény is. Akkor másodikos gimnazista voltam. Később a tapolcai Kinizsi Táncegyüttesbe is beálltam, s kezdőként a három-négy évvel kisebbekkel kerültem egy csoportba. De néhány próba után már átkerültem a korosztályomhoz, jó közeg volt ez számomra. Sokat alakultam itt, társaimmal, de oktatónkkal is baráti viszonyba kerültünk. Időközben az Ajka-Padragkút Táncegyesületnek is tagja lettem, ahol korábban hivatásos táncosként dolgozó oktatóktól tanulhattam, és mivel a legtöbb táncos nálam idősebb volt, igyekeznem kellett, hogy mihamarabb felzárkózzam, így aztán rövid idő alatt nagyon sokat tanultam.
– Mit hozott az életedbe a tánc?
– Szerintem nagyon jó időpontban kerültem kapcsolatba a néptánccal. A kamaszkornak a végén, amikor az ember még sok mindenben bizonytalan. Ez pedig egy elég stabil közeg volt. Sokszor mondják, hogy manapság a közösségi alkalmak megritkulnak és a gyerekek is keveset járnak társaságba. A néptánc viszont eleve egy társasági létforma. Nem úgy van, mint a standard táncoknál, hogy mindenkinek megvan a stabil párja, akivel többnyire versenyre készül, hanem itt csoportos koreográfiák készülnek, meg kell fogd a társad kezét, rá kell bíznod magad, együtt kell működni, változó fiú-lány társításban és hát ez kamaszkorban egyáltalán nem egyszerű dolog. A magam részéről úgy érzem, a tánc sokkal nyitottabbá tett, sokféle gátlást sikerült legyőzni. Természetesen alakította és folyamatosan alakítja a tartásomat is. Sok mai fiatalhoz hasonlóan kezdődő hátgerincferdüléssel küzdöttem. A tánc során megerősödtek az izmaim, a hátam kiegyenesedett, megtanultam tudatossá tenni az apróbb mozdulataimat is. A próbák, fellépések s talán még inkább az edzőtáborok alkalmával természetessé vált számomra a közösségben való lét is, az alkalmazkodás, az egymásra figyelés.
– Az táncos illetve oktatói tapasztalatod nyomán hogyan látod, mikor, milyen korban érdemes elkezdeni táncolni?
– Valójában ez nem korfüggő. Táncolni sohasem késő. Én szerencsésnek tartom magam, hogy épp kamaszkorban épült be a tánc az életembe. Így már a bennem megérlelődött igényre volt egyfajta válasz, amit tudatosan kerestem és értékelni tudtam. Lehet, ha kisebb koromtól táncolok, automatikussá válik, talán nem jelentene ekkora élményt. A tudatos szabad választás mindig ad valami plusz töltetet a dolgoknak. A kamasz-, majd felnőttkorban már megrögzött hibás tartást is szépen lehet korrigálni. Tehát igazából sohasem késő. Persze ha valaki táncos pályára készül, vagy arra irányítják, akkor jó minél előbb elkezdeni. De véleményem szerint nem szabad erőltetni a dolgokat. Gyermekkorban nagyon jó és hasznos játékos formában megismerkedni a néptánc elemeivel. Erre most Magyarországon nagy hangsúlyt fektetnek. A megnövelt testnevelési órák keretében táncoktatás is folyik szakszerűen kidolgozott módszer alapján. Van, akinél ez bejön és folytatni akarja, van, aki ennyivel marad. És az sem ritka, hogy valaki hosszú szünet után kamaszként, felnőttként keresi újra a kapcsolatot a néptánccal.
– Nőként mennyire tudsz kibontakozni a néptáncban?
– A tánc eleve nagyon jó önkifejezési forma. A néptáncot sokan túlzottan kötött formájúnak tartják, és ebben van is valami. Aki viszont belekóstol és sikerül olyan szinten elsajátítania az alaplépéseket, hogy szabadon variálni tudja, annak óriási élményt ad. A viszonylagos kötöttség megteremti az alapot, a keretet, amiben ki lehet bontakozni. Egy jó partnerrel igazi metakommunikáció alakul ki, és ha amúgy idegenek is egymás számára, egy tánc során egészen egyedit tudnak közösen alkotni. Emellett nőként még elmondhatom, hogy a tánc nagyszerű mozgási lehetőség is. Harmonikusan alakítja a testet, és bár aki nem próbálta sokszor el sem hiszi, de alaposan megmozgatja az izmokat.
– Visszatérve még a néptánc kötött formájára. Hogyan hat a férfi–női szerepre?
– A néptánc egy autentikus mozgásforma, amelyben a férfi-női szerep adott. És kétségtelen, hogy a páros táncokban a nőnek a férfi keze alá kell dolgozni. De a nő jelenléte nélkül a férfi sem bontakozhatna ki, a női mozgás ehhez stabil alapot ad. És a táncrendek többségében megvan a lehetőség a női önkifejezésre is. Sok függ a nő magabiztosságától, tánctudásától. Az ugrós, pörgős táncoknál gyakran válhat „főszereplővé”. Amúgy szakmai berkekben mai napig van, aki úgy véli, hogy a néptáncban a „férfi a lényeg”. Nekünk szerencsére olyan hivatásos táncos volt a nőitánckar-vezetőnk, aki pontosan érezte az egyensúlyt a férfi–női szerep között és fontosnak tartotta megteremteni a lehetőséget a női önkifejezésre is.
– Rád hogyan hatott a női népviselet? Alakított-e a mindennapi ruhatáradon?
– Kisgyermekként eléggé fiús természet voltam és ebből kifolyólag a nadrág volt a kedvenc viseletem. Ma már inkább a felgyorsult élet, a hátitáskás ide-oda rohangálás „kényszerít” nadrágba. Különös élmény volt számomra, amikor először beöltöztettek igazi somogyi viseletbe, sok-sok alsószoknyával, csizmát húztam és befonták a hajamat. A fellépésekkor megéreztem azt is, hogy a népviselet: a szoknya, a keményített ing, a mellény, a fonott haj, fejdísz tartást ad. Ilyenkor mintha egy kicsit ki is lépnénk a mindennapi valónkból. Jó érzés. Visszatérve a hétköznapi ruhatáramhoz. Ma már vannak szoknyáim, népies jellegű kiegészítők (táskák, hajdíszek stb.) is. Próbákra, táncházba mindenképp szoknyával járok, és ezt a tanítványoktól is megkövetelem. Mert vannak táncok, ahol pörgetni, fogni kell a szoknyát és úgy gondolom, a nőies ruha önmagában másfajta tartásra, mozgásra késztet.
– Említetted a tanítványokat... Déván lassan fél esztendeje oktatod néptáncra a Szent Ferenc Alapítvány növendékeit. Hogyan jött ez össze?
– Budapesten néprajz szakot végeztem, mesteriztem és most doktori képzésen vagyok. Közben, mint említettem, kitartóan táncolok az Ajka-Padragkúti Táncegyesületben, valamint az ELTE Néptáncegyüttesben. Dévára úgy kerültem, hogy a magyar kormány már jó pár éve meghirdette a Kőrösi Csoma Sándor programot, ami főleg az óceánon túli magyar közösségekben való időszakos szolgálatra ad lehetőséget a különböző szakmai felkészültséggel rendelkező magyar fiatalok számára. Több egyetemi társam is részt vett már ebben és biztattak, hogy próbálkozzam, hiszen nagyszerű alkalom megismerni távoli magyar közösségeket, megosztani velük a tudásunkat és közben világot látni. Én azonban nem akartam megszakítani az alapképzési, illetve mesteri tanulmányaimat, így halogattam a pályázást. Mire döntésre jutottam, meghirdetésre került a Petőfi Sándor Program is, ami a Kárpát-medence magyar közösségeinek támogatását célozza. Én Erdélyben többször megfordultam, edzőtáborban is voltunk itt, fél évet Kolozsváron voltam ösztöndíjas, szeretem ezt a vidéket, úgyhogy kettős pályázatot nyújtottam be a régóta dédelgetett Kőrösi Csoma Sándor, illetve az új lehetőségként kínálkozó Petőfi programra. Utóbbi jött össze és meghívást kaptam a dévai Szent Ferenc Alapítványhoz, ahol a már működő Margaréta néptánccsoport oktatását bízták rám. Nem könnyű, de nagyon érdekes munka ez. Sok gyermekkel dolgozom, különböző korosztályokkal. Néha fel kell egy kicsit szítani a motivációt, de alapjában véve nagyon szívesen táncolnak. Jó látni, hogyan alakul a mozgáskészségük, hogyan nyílnak meg, mekkora élmény egy-egy színpadi szereplés. A megbízatásom júniusig szól, s bízom benne, hogy addig még sok szép közös élményben lesz részünk.
– Kívánom, hogy úgy legyen és köszönöm a beszélgetést!
Hozzászólások