Tette a dolgát, ahogy a szíve diktálta

Amint arról rövid hírben beszámoltunk, az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának a marosvásárhelyi Kultúrpalota nagytermében, szombaton megtartott ülésén Khell Leventét, az aradi Csiky Gergely Főgimnázium tanítóját Ezüstfenyő-díjjal tüntették ki. 

Az ünnepelttel az alkalomból elbeszélgettünk.

– Mit érezhet az ember, amikor az érdekvédelmi szövetség országos elnökétől átveszi az Ezüstfenyő-díjat?

– Elsősorban nagy megtiszteltetés számomra, hiszen már a jelölés is meglepett, mert úgy érzem, semmi különös dolgot nem vittem véghez, csupán tettem a dolgom, ahogy a helyzet, illetve a szívem diktálta. Ha visszatekintek az elmúlt közel 30 évre, a munka nem volt különösebb erőfeszítés számomra.

– Mikor is kezdődött a laudációban is elhangzott, közösségépítő munka?

– 1979 végén, 1980 elején, amikor átvettem a pécskai Búzavirág néptáncegyüttesnek a vezetését. Azt az együttes 25. évfordulóján, 2005-ben adtam át, mert úgy éreztem, az addigi munkámnak került egy megfelelő folytatója, ami igazolódott, hiszen a Búzavirág manapság is működik, virul.

– A közművelődési rendezvények szervezése is szerepelt abban a bizonyos indoklásban.

– Valóban, hiszen ha jól emlékszem, Homolka Ervinnel az idén a 131. közös rendezvényünket, bálunkat szerveztük. Bármelyik metszetét is nézzük a munkának, azt csakis megfelelő társsal, segítséggel lehetett véghez vinni. Mert a Búzavirággal végzett munkában a feleségemnek, Jolánnak, a bálok szervezésében a már említett Homolka Ervinnek, míg az RMDSZ szervezési munkájában Péter Vilmosnak vannak elévülhetetlen érdemei.

– A megyei elnök szerint, jelenleg az arad-gáji szervezet működik a legjobban. Ezt hogyan tudták elérni?

– A szervezeti életben alapvető fontosságú a saját székház léte vagy hiánya. Nekünk ugyanis, más arad-kerületi szervezetektől eltérően, saját székházunk van. Ott előzőleg a magyar nyelvű óvodai csoport működött, de akkor is befogadott bennünket ft. Sándor Tivadar plébános a Caritas Házba, ahol találkozhattunk, megbeszélhettük a magunk, illetve a kerület dolgait, de közösségi életet is szervezhettünk. A székházunk létét szerencsés véletlennek is tekinthetjük, hiszen az épület valamikor a MADOSZ tulajdonát képezte, amelyiknek a vezetői az 1950-es években látva a gyülekező viharfelhőket, megőrzés céljából átíratták a katolikus egyházra. Attól a kommunizmus idején elevették ugyan, de elhanyagolták a hivatalos állami tulajdonba vételét. A rendszerváltás után a mulasztást, néhai Pápay Sándor jogász felfedezte, ezért sikerült az épületet visszaszerezni. A saját székház léte sokkal jobban összekovácsol egy-egy kis közösséget, mintha annak a tagjai egy tőlük távol eső, közös székházban olykor találkozhatnának.

– Kiemelték a pedagógusmunkát is, az mikor kezdődött?

– Ide, s tova 35 éve. A 8-as számú iskolában kezdtem, 1982-óta azonban az 1-es Általános Iskolának, majd az utódjának vagyok a tanítója, de csak a rendszerváltás után véglegesítettek. Addig ugyanis, ha az emberfiának nem volt aradi állandó munkahelye, nem kaphatott városi személyazonosságit, ha viszont az nem volt, nem kaphatott véglegesítést. Ilyen ördögi körben vergődtek a pedagógusok.

– A kitüntetés ad-e érzékelhető lendületet a további munkához?

– Jólesett az elismerés, de eddig sem azért tettem, ezután sem a jutalomért teszem a dolgom, hanem meggyőződésből, ahogy jónak látom.

– Ha változtathatna a sorsán, megtenné-e?

– Nem bánom, amiért tanító lettem, ez az életem, amit semmiképp sem szeretnék más irányba terelni. A tanítás és a családom jelentik az életem értelmét. Ezt jól példázza, hogy a díjátadáson meglepetésként, a lányommal együtt jelen volt a két unokám, Koppány és Boglárka. A legkisebbet, Kevét is csak a meghűlése tartotta távol.

– Vannak-e jövőbeli tervei az eddigi munkájának a bővítésre, színezésére?

– A Főgimnáziumban immár 3 éve kezdtük el Sztankó Károllyal a néptáncoktatást, amit inkább a kollégám végez, magam szervezőként segítek neki. Ma is (kedd, szerk. megj.) egy-egy órát foglalkozunk az előkészítő, az I., a II, a III., illetve a IV. osztályosokkal, ugyancsak egy órát az V–VIII. osztályosok, míg délután a bentlakók, vagyis a nagyoknak a csapatával.

– A kicsiket felkészítik, de az igazi együttest mégiscsak a nagyok alkotják. Mit jelent egy olyan együttes felkészítésével foglalkozni, amelyiknek a tagjai a megye szinte minden néptánccsoportokból kerülnek ki?

– Szerencsés helyzetnek tartom, hiszen ez volt a célja annak a kezdeményezésnek, amit a Temes megyeikkel együtt kezdtünk el, vagyis tömeges méretűvé fejleszteni a néptáncmozgalmat. Ennek megvannak az eredményei is, hiszen a megyében már nincs olyan magyarlakta falu, amelyikbe nem létezne egy akármilyen képességű néptánccsoport. Ami örvendetes, hogy manapság már nem amatőr oktatók foglalkoznak velük, amilyen én is voltam, hanem itthonról vagy az anyaországból hivatásos táncoktatókat hívnak, akik minőségi munkát végeznek. Örömmel tölt el, hogy a mostani néptáncon meglátszik a szembeötlő fejlődés. Én ugyanis akkoriban amatőr szinten tanítottam néptáncot, ami azonban meghaladott, éppen ezért adtam át egy hivatásos szakembernek.

– A Csikyben hány diák tanul manapság néptáncot?

– Az elemi iskolában több mint 80, a felső tagozatban közel 20, míg a középiskolás diákok közül 10-12 jár rendszeresen a néptánc órákra. A nagyok közül azonban csak a bentlakókkal lehet rendszeresen gyakorolni, az aradiak legtöbbje a délutáni próbákon nem tud részt venni. A vidéki együttesekben táncolók érdekes színfoltot képeznek egy-egy fellépésen, hiszen a Főgimnáziumnak egyelőre nincs saját öltözéke, ezért azt mindenki otthonról hozza. A közös táncon élvezetes szemlélni a különböző településeken készült, más-más öltözéket. Manapság már a viselet terén is nagy haladás történt, hiszen megpróbálnak eredet-hű a helyi népszokáshoz közelebb álló ruhát varratni a táncosoknak. Ha az ember a 30 évvel ezelőtt elkezdett munkájának a beérését, kiteljesedését láthatja, nagy öröm, elégtétel számára, ezért a magam részéről ezúttal is megköszönöm mindazoknak, akik a pályámon segítettek a közösségi munkában.

– Köszönöm a beszélgetést.