Akár száz dináronként is, a kultúránkért

Bába Lúciával, az Újvidéki Rádió főmunkatársával a Szeged melletti Szatymazon megszervezett Dankó Pista emlékműsor alkalmával sikerült elbeszélgetnünk. 

Mivel rádiós-újságíróként hiteles rálátása lehet a délvidéki politikai, társadalmi és közművelődési életre, beszélgetésünk témája is e kérdéskört öleli fel.

– Talán kezdjük azzal a kérdéssel, hogy a Vajdaságban működő autonómia valós-e vagy csak látszat?

– Sajnos, csak látszat-autonómia. Valószínűleg mindenhol értesültek arról, hogy a jelenlegi szerbiai hatalom nem ismeri el a Vajdaságban megválasztott, legitim testületeket, amelyekben minden kisebbség és politikai párt képviseletet kapott. Minket, magyarokat Pásztor István képvisel ott, ezért úgy gondoljuk, úgy választottunk vezetőséget, ahogyan azt szerettük volna, illetve ahogyan szükséges a valós autonómia működéséhez. A jelzett feltételek között azonban az autonómia nem működik.

– Az anyanyelvű kultúrára biztosítanak-e pénzt?

– Ez teljesen esetleges, hiszen azt mondják, lehet és jogos a kérés ott, ahol igény van rá. Sajnos, egyre kevesebben vagyunk, a gyermekhiány miatt sok helyről visszavonulunk, feladjuk az életterünket. Az is meglehet, talán még ki is utalnák a szükséges pénzt, csakhogy a Délvidéken jó néhány nemzetiség él. Példának okáért, a románság jó helyzetben van, mert konglomerátumban, vagyis tömbben élnek. Magyar szempontból is van egy hasonló konglomerátum, mondjuk Topolyától a magyar határig, de már alatta, sőt már azt kell mondanom, hogy Újvidék is magyar szempontból szórvány, de Dél-Bánságban is csak hellyel-közzel van olyan közösség, ahol az anyanyelvű iskolát megnyitják, ha megnyitják…

– Mindez azt jelenti, hogy a szerb kormány csak azért hozta létre a látszat-autonómiát, hogy ne gördüljön akadály az ország EU-csatlakozása elé?

– Mivel vannak olyan települések, ahol még most sem a szerbiai kormányzat megbízottai vannak hatalmon, a központi kormány arra törekszik, hogy a velük dacolókat letörje. Ez van most Újvidéken, de a Vajdaságban is. Érzésem szerint, most nem mi, hanem Koszovó a lényeg, mert ha ott valamelyik fél enged, azzal megadják az alaphangot a más autonómiakísérletekhez is. Ezzel együtt abban reménykedem, hogy Pásztor Istvánék nem adják fel.

– Igen ám, de a magyarságot megosztották, több pártra van szakadva…

– Az amúgy is meg van osztva a rengeteg vegyes házasság, illetve az érdekkülönbségek miatt.

– Önök hogyan tudják megélni az anyanyelvű kultúrájukat?

– Szervezhetünk, amit akarunk, pénzt azonban nem adnak hozzá, noha minden pályázati alapon működne. Példának okáért, én az Újvidéki Petőfi Sándor Magyar Művelődési Egyesület elnökségi tagja vagyok, és tavaly, amikor átvettük a vezetést, több milliós tartozást találtunk, egy fitying nélkül. Magunknak kell előteremtenünk minden, a működéshez szükséges pénzt.

– Mi rejtőzik a „magyarverések” mögött? Talán így akarják megfélemlíteni, a jogaik követelésétől elriasztani a magyarságot? Hogy lehet az, hogy soha nem találják meg a tetteseket?

– Szerintem, is-is. Inkább amolyan bikaviadalra hasonlító virtuskodás ez, mert nem mindig magyarverés van mögötte. Hallottam én jó néhány szerbverésről is, csakhogy azokat a mi hírforrásaink elhallgatják.

– Milyen élményekkel távozik Szatymazról, ahol a Kárpát-medencei magyar kultúra részecskéi egyetlen egésszé rakódtak össze?

– Én másképp nevezném, ugyanis a mai rendezvényt Dankó Pista halálának a 110. évfordulójának szentelték. Mi ugyanis februárban jártunk Sárrét-udvariban, egy Kárpát-medencei kulturális fesztiválon, ahol ugyanígy összejöttünk, sőt még Szlovéniából, de máshonnan is voltak vendégek. Mindkét helyről tele lélekkel, tele szeretettel, tele elképzeléssel távoztunk, ezért nem véletlenül vállaltuk, hogy a következő találkozót mi szervezzük.

– Ha nem kapnak támogatást, hogy mernek belevágni a szervezésbe?

– Meghívjuk azokat a fiatalokat, akik hajlandóknak mutatkoznak a pályázati lehetőségeknek a böngészésére, a pályázatok elkészítésére. Ezen felül, Újvidéken vannak olyan embereink, akik a szükségben, egy-egy magyar rendezvény megszervezésekor mindig mellénk állnak. Ha ezt vajdasági szinten is meghirdetjük, akár száz dináronként vagy száz forintonként is összehozzuk a szervezési költségeket.

– Sok sikert kívánok hozzá!