Az aradi fotográfia arisztokratája

Nézegetem a lapunkban megjelent, Kelen Ferenc kiállításának megnyitását beharangozó hírt, amelyben a technikai adatok –  helyszín, óra, szervezők stb. – mellett fénykép is szerepel a tavaly augusztusban elhunyt EFIAP-fotósról (EFIAP: a Fotóművészek Nemzetközi Szövetségének Kiváló Művésze). Amikor a címet megkapta, Romániában talán három vagy négy fotós rendelkezett ezzel a magas szakmai kitüntetéssel.

Aki a fotót készítette az immáron idős művészről (alulírott mulasztása, hogy nem nézett utána, ki a szerző), mindenesetre maga is, profiként, aláhúzta azt a fotóskörökben elterjedt véleményt, miszerint Kelen Ferenc az aradi fotográfia-művészet „arisztokratája” volt. Egyrészt megjelenésével – több mint egy évtizedig voltam szerkesztőségbeli munkatársa az egykori Vörös Lobogónál, ahol fotoriporterként dolgozott, és soha nem láttam „snasszul”, nem kifogástalanul öltözve, borotválatlanul –, másrészt fotós magatartásával: mindig a maximumra törekedett.

A fotoriporterség a megélhetést, a művészfotó élete legfőbb értelmét jelentette számára.

Pedig hát nem született fotósnak; mint unokaöccse a megnyitón elmondta, a második világháború idején, származása miatt, többször is munkatárborba hurcolták, 1945 után, egykori sportolóként az aradi sportmozgalom aktivistájaként dolgozott jó évtizedig, s csak az 1950-es évek vége felé fordult érdeklődése a fotográfia felé. 1968-ban az ő kezdeményzésére alakult meg (illetve alakult újjá) az aradi fotósok szervezete. Kelen Ferenc az idők folyamán „tanítónkká, mentorunkká” vált, mondta a nála jóval fiatalabb tanítvány, Nelu Scripciuc.

Itt álljunk meg egy pillanatra: ő az, aki a mostani, a Klió teremben megrendezett tárlatot kezdeményezte, s a megyei múzeumban és új igazgatójában jó partnerre talált.

Scripciuc lapunknak elmondta: Kelen Ferencnek még életében megígérte, hogy művészetét ápolni fogja. „Az volt az érzésem, hogy nemigen hiszi, de íme, álltam a szavamat.”

Így jött létre a kiállítás, amely Kelen ötven fotóját mutatja be (több nemigen fért volna el a Klió terem falain), nagy többségükben, talán egészében azokat (e sorok írója mindenesetere sokra emlékszik közülük), amelyek aradi, országos és nemzetközi kiállításokon szerepeltek, sokat közülük díjaztak is. Egy EFIAP-címet (amelyből ma már sokkal több van, mint egykoron), akkoriban nem adták ingyen.

A kiállításon látottakat hosszas és nehéz lenne értékelni, de felsorolni is. A művészeti alkotást látni kell. A nézőnek, nagy valószínűséggel, a legtöbbször meg se fordul a fejében, mekkora munka, mennyi idő és erőfeszítés (a költségekről ne is beszéljünk) van akár egyetlen sikeres fotó mögött. Például a hazai Máramarosban vagy Izraelben készült remek alkotások esetében.

Mi pedig, évtizedekkel később, ingyen megnézhetjük azokat, és gyönyörködhetünk bennük.