Lehet, másokat elkeserít az évtizedekbe visszanyúló emlékezés.
Tőlük elnézést kérek.
Én szívesen emlékezem.
Kalandozásom a múltban most időszerű.
Már gyermekkoromban megjegyeztem, hogy Mihai román király(fi) 1921-ben született. Nem, nem rá emlékezem. Különben is Ő az élők sorában van.
Hetven évvel ezelőtt, 1941-ben megjelent Nagyváradon egy fiatal futballista, akit később Csalának, „Szőke csodának” is neveztek. Én a 10 éves kisfiú, NAC-drukker nagybátyáim társaságában láttam futballozni Perényit. Abban az időben, akarata ellenére Nagyváradon így nevezték el őt.
„PERÉNYI (PECSOVSZKY) JÓZSEF (1921– ), a Nagyváradi AC balfedezete, 1942-ben és 1943-ban 3 alkalommal lépett pályára címeres mezben.
Az alacsony erdélyi fiú kiváló képességű, a nemzetközi színvonalat elérő labdarúgó volt. Fedezetként és belső csatárként egyaránt nagyszerű teljesítményt nyújtott. A válogatottban a balfedezet helyén szerepelt. Kitűnő labdakezelése, kellő taktikai érettséggel, bátor harci szellemmel és nagy munkabírással párosult. A második világháború után a román labdarúgás kiemelkedő egyénisége, Európa-hírű, sokszoros válogatott játékosa lett. (Antal Zoltán, Hoffer József Alberttől Zsákig)”
Ez a könyv 1968-ban jelent meg, de korábban íródott. Csala akkor még közöttünk volt, 1968 októberében hunyt el, 47 évet élt.
Az Ő születési évét kötöttem én Mihai királyhoz.
Ez év július 2-án lenne 90 éves.
Könyveket írtak róla. Gondolom, lesznek megemlékezések ebben az évben is.
***
Nagyváradon 1942 vagy 1943 nyarán barátom hadiözvegy nagyanyját helyettesítette egy eldugott kis trafikban. Azzal dicsekedett, hogy Perényi gyakran betér trafikjukba cigarettáért.
Délelőttönként én is beültem barátom mellé a hűvös trafikba. Titkon reméltem, hogy a bálványozott labdarúgót én is láthatom közelről, civilben.
A NAC játékosai közül első helyen az én kánonomban a kapus Vécsey (Winkler) állt, de utána Csala következett.
És megtörtént a csoda.
A „Szőke csoda” ismét betért a trafikba.
– Mit csináltok fiúk? Gombfociztok? Ki kettőtök közül az ügyesebb?
A barátom rám mutatott.
Néhány percet szórakozott velem. Remegett a kezem. Én, Perényivel, ha asztalon is de focizok.
– Öcsi, ezt még gyakorolnod kell.
A labdarúgó pályán gyakran láttam játszani.
Hosszú évek teltek el. Aradon találkoztunk.
Jóska és Laci fia iskolánk diákja volt.
Apjukat tiszteletből és számításból megválasztottuk a szülői bizottság elnökévé.
Pecsovszky József – már régen visszakapta a nevét – akkoriban egy kis autó tulajdonosa volt. Diákjaink Varjason, munkatáborban építették a szocializmust. Nyár volt, így vakációztak.
Csala két pikszis fagylaltot jegelt le s maximális sebességre kapcsolva autóztunk ki a varjasi diák-munkatáborba.
Nagy volt az öröm.
Mi gatyára vetkőztünk s térdig érő fűben rúgtuk az igazi bőrlabdát.
Hát ezt is megértem, egykori bálványommal, gombfoci partneremmel, ha egy gazos réten is, de futballozhattam.
***
A napokban a kisebbik Pecsovszky fiú, Laci – Jóska a nagyobbik már nincs közöttünk – felesége társaságában meglátogatott.
Laci magasabb, mint az apja. De a lába…, a járása…, a szeme…
Szomorú és mégis jó volt vele emlékezni édesapjára, arra a labdarúgóra, akit Szepes Béla, híres karikatúra albumában, a következő szöveggel tisztelt meg:
– A világ bármelyik labdarúgó válogatottjában helye lenne.
Hozzászólások