A sajtószeretet jegyében (1.)

Bő féléves (kényszer)szünet után ismét a képzeletbeli vörössalakos pályára lépett a Berki Fláviusz–Berecz Sándor alkotta újságírói páros. Előbbi újfent az adogató, aki mint látni fogják, még jobban bekeményít ellenfelének – az áhított „ász” beütése érdekében.

 

– Egy idős bácsitól hallottam nemrég: „… a kisebbik Berecz fiú már gyerekként falta az újságokat”. Miféle éhség-elverésről van szó?

– Éppen félévszázada annak, hogy első alkalommal kerültem sajtóörvénybe.

Tudniillik az első elemi harmadik harmadában oly jól ment már az olvasás, hogy bátran vállalkozhattam lapszemlézésre. Ugyanis az apám menetrendszerűen hozta nap mint nap a Vörös Lobogót, az Előrét és a központi szaklapot, a Sportul populart. Gyakran összekaptunk az elsőségért vívott küzdelemben, hiszen aktatáskájából igencsak ki-kibugáztam az újságokat, még mielőtt ő belenézett volna az egyes lapszámokba.

– Manapság szinte el sem képzelhető az efféle gyerkőci sajtószeretet. Miért?

– Elsősorban azért, mert maguk a szülők is egyre kevesebb időt szánnak újságolvasásra. Egyébiránt: a bulvársajtó ijesztő ritmusban fojtogatja a még megjelenő értékhordozó lapokat.

– Gondolta volna akkoriban, azaz 7-8 évesen, hogy majd valamikor az újságolvasás az újságíráshoz vezet?

– Soha. Kezdettől fogva a tájékozódás, a kikapcsolódás, a kultúrszomj vezetett az írott sajtótermékek iránti rajongásomban. S ha már a szakmai pályafutás közvetve érintődött, megvallom: bátyámmal együtt mindketten rádiós sportriporterek szerettünk volna lenni. Gombfoci-mérkőzéseket közvetítettünk – jobbára a Szepesi-féle szakmai hatásra. Ebben a bátyám volt a jobb, ám az akkori (politikai, társadalmi) helyzetben szinte semmi esélye nem volt a kisebbségi fiatalnak arra, hogy mikrofon közelbe kerüljön. Ezzel együtt azért hosszú éveken át mindketten „közvetítettünk” – a fertálybeli pajtásaink, illetve azok szüleinek nagy-nagy örömére.

– Nem sajnálja, hogy mikrofon helyett az írógép, illetve a modernebb technika szüleménye, az „egér” lett a munkaeszköze?

– Az örökös kedvenc dalénekesnő, Edith Piaf ars poetikájának beillő egyik refréntöredékével válaszolok: „No, no rien!” vagyis nem, nem bánok meg semmit…