Majdnem halászlé (titkos recept)

A tóparton kuporogva azon gondolkodom, hogy általában minden élménybeszámoló azzal kezdődik: etetek, csalizok, bedobok, és nem történik semmi. Most éppen így vagyok vele én is, pedig jó volna már megint egy finom halászlét enni.

Még végig sem gondolom, a fenekező mintha mocorogna. Bevágok, abból nagy baj nem lehet. Megvan! Kurblizok és nemsokára meg is látok a zsinór végén egy arasznyi nyurgapontyot. Kiemelem, kézbe fogom, bajuszvizit. Nézem, simogatom, nincs neki bajsza. Lehet, hogy amur? Megnézem a fejét, nem az. Elmegy mellettem egy horgász, kérdi mi van, mondom neki, hogy nyurgakárászt én még soha nem láttam, de most fogtam egyet. Kiakasztom a horgot, és már dobnám a szákba, amikor biztos, ami biztos megfordítom. Hát, a feje másik oldalán van egy ici-pici bajuszkája. Vajon mit mondtam volna és elhitték-e volna, ha elteszem és ide esz a fene egy halőrt?

Horgászom tovább, megint nem történik semmi, aztán egy óra múlva ismét mocorog a fenekező. Bevágok, ugyanaz az érzés, és megjelenik egy arasznyi nyurgaponty. De ismerős! Kiemelem, megnézem, forgatom, és ha hiszik, ha nem, csak az egyik oldalon van egy ici-pici bajuszka.

Van még idő, mélázok, figyelek, és egyszer csak megáll bennem az ütő. Majdnem előttem, olyan félméternyi mélyen elúszik egy gyönyörű, hatalmas aranysárga test. Ez bizony már igazi ponty, nem is akármilyen, ötkilósnál biztos nagyobb. Kapom a keszegezőt és odadobok, ahol körülbelül lehet a halam. Persze nem kell neki a csonti. Kár...

Üldögélek, még mindig látom azt a hatalmas sárga foltot lelki szemeim előtt, amikor elkezd az agyamban derengeni valami. Ha én azt a halat láttam, akkor az azt jelenti, hogy magasan járnak. Átállítom az eresztéket a keszegezőn és olyan jó méternyi mélyen keresgélek. Dobok jobbra-balra, messzire, de eredménytelenül. Megunom és behúzom az eredeti helyére, az etetés fölé. Öt perc múlva az úszó hanyatt vágja magát. Rántom a botot, megvan. No nem az a nagy, de valami tisztes jószág lehet, a finom zsinóron jó tíz percet kell fárasztani. Sikerül is kiemelni, egy szép úgynevezett csemegepontyot, lehet vagy másfeles. Kettőnknek ebből meglesz a halászlé.

Kiveszem botjaimat, és valamivel odébb fölépítem a halpucoló helyet. Kistál, nagytál, kalapács, sebészolló, kés, szék, amin ülök, kisszék, amin pucolok. No, most ezt megnyúzom! Előveszem a finn gyártmányú, kézkovácsolt, borotvaéles filéző késemet. Már kezdeném a pucolást, amikor rájövök, hogy rosszul ülök, leteszem a kést, igazítom a széket. Persze, hogy belerúgom a – pár évvel ezelőtt, borsos áron vett – filéző szerszámot a vízbe. Míg röpül, átvillan az agyamon: de jó, hogy ennek fa nyele van, nem süllyed el. A szerszám eléri a vizet és lesüllyed, mint a nyeletlen fejsze. Pattanok a szákért, vadul kotorászni kezdem a mélységet. Kitermelek egy fél mázsa kagylót, de a kést megtalálom. Éppen örülnék, de a sámli felöl gyanús csattanást hallok. Hát az én halam, éppen vágott egyet és egy szép szaltóval a vízbe zuhan. Nem segít már se szák, se káromkodás, odavan. A halászlé elmarad.