(Óévi humorparti – 1. felvonás)

Amikor az év tavaszán olvasóink elé tártuk eme sajátos zsurnalisztikai műfajt, a „Nyugalmazott adogatások” néven útnak eresztett heti cikksorozatot, nem gondoltuk, hogy még óévi ráadással is megtisztelhetjük ÖNÖKET – bámulatos hűségük fejében.

Tiszta szívvel és józanésszel próbálunk ezúttal (két felvonásban) úgy elköszönni a 2010-es esztendőtől, illetve megköszönni olvasótáborunknak a kitartó érdeklődést, hogy icipicit kizökkentsük valamennyiüket a mindennapok taposómalmából. S eközben igyekszünk némi mosolyt csalni arcukra!

– Korábbi irodai beszélgetéseink alkalmával említette, és mostanában is gyakran hallom öntől, az embernek jó adag humorérzéke kell hogy legyen, ahhoz, hogy el tudja viselni az élet viszontagságait. Persze, mindenkinek más a humoros. Ahogy jómagam is megfigyeltem, máson nevet édesanyám vagy édesapám, akik más generációt képviselnek, és máson nevetek én. Ön min szokott nevetni?

– Ez aztán csavart szerva volt, Flávi barátom! Látom megint az ászra játszottál, de ki kell ábrándítsalak, ezt a nyitást csuklóból visszaütöm neked.

Vésd eszedbe: a Móricka meg egyéb figurák (Kohn és Grün, Arisztid és Tasziló stb.) által képviselt viccek nem említhetők egy lapon a humoreszkkel, a kabaréval. Mint ahogy az irónia sem! Utóbbi egyébként rendkívül veszélyes fegyver lehet. Ugyanis a cinikus és önző embertípus szájából árad leginkább, s általában sértő, destruktív, visszataszító. Ha valaki, például tudatosan elereszt egy töltényi babgázt a másik orra alatt, majd azt mondja: csak, vicc volt, az indoklás elítélendő, mert nem humorról, hanem egy neveletlen ember arcátlan megnyilvánulásáról van szó. Hangsúlyozom: a humor nem tudatos támadás, ha, valaki lejáratására épül, hanem a jó ízlés korlátain belüli komikumra, ami szórakoztató, s egyben tanulságos is. Ezek szerint a jellemkomikum humorista egyéniségét tükrözi. Ennek képviselője már a közönség előtti puszta megjelenésével kacagást vált ki, még mielőtt megszólalna.

A helyzetkomikum félreértésekre, események kavarodására, úgymond a sors jópofa iróniájára épül, ha a kettő szellemesen találkozik – az már kész kabaré!...

– Ügyes volt a fogadás, de konkrétan is megtudhatnánk mit tart ön humorosnak. Kérem, most már zúdítson ránk néhányat a személyesen átélt, megélt humoros történetekből…

– Köszönöm a lehetőséget, máris odaállok a képzeletbeli mikrofon elé, egy kis „ízelítő” erejéig. Ígérem, hogy a következő felvonásban – szilveszter előestéje lévén – töményítem majd, hogy minden kedves olvasónk „megkapja a magáét”.

Nos – mint ismeretes –, az „aranykorszak” ún. „legfényesebb” évében alig-alig lehetett valamit behozni külföldről. Egy-egy jobb könyv „becsempészése” különösen nehéz feladatnak számított. Jómagam egészen sajátos trükkel mentettem át az országhatáron néhány művészettel és történelemmel kapcsolatos könyvcsemegét. Vettem kétkartonnyi (2x24 kocka) büdös, egyébként igen finom csemegesajtot, odaát Pálpusztai néven ismert. (Nálunk évtizedek óta nem gyártják, mert igen drága; legutóbb Romadur elnevezése volt, ám erre már nagyon kevesen emlékeznek.)

Nos, a hatalmas utazótáskám aljára helyeztem az átmentenivalót, majd a két kartonnyi Pálpusztait egy sor személyes ruhadarabbal együtt berétegeztem, úgy, hogy több sajtnak a csomagolóanyaga (sztaniolpapír) alaposan fel lett hasítva.

Javában áradt a bűz, s jöttek a hazai vámvizsgálat képviselői. Jól megtermett lomha mozgású, rendkívül unottan lézengő vámtiszt nyitotta rám a vonatkupé ajtaját. A kényszeredett köszönést követően azonnal, rákérdezett a szagra. – Egy-két apró ajándékot, főleg édességet hoztam Budapestről a gyerekeimnek…

Annyira elkábította a sajtbűz, hogy hirtelenjében megesett távozásakor az ajtóm résnyire nyitva maradt. Ennek köszönhettem az éppen érkező vámtisztkollégával a mosdó előtti folyosón kialakult ad-hoc párbeszédének hamisítatlan élvezetét:

– Te, ne nyiss ajtót annál az embernél!

– Miért?...

– Rettenetesen büdös.

– Mégis mi történt? – erősködött az utólag érkezett vámtiszt.

– Nem tudom, mi olyan rothadt szagú, de az tény, hogy a gyomrom felfordult.

– Nem kérdeztél rá?

– Te hirtelenjében olyan hányingerem lett, hogy csak a menekülés foglalkoztatott.

– Látod, ilyenek vagyunk mi. Nálunk még egy jól öltözött, intelligensnek tűnő ember is olyan ápolatlan, hogy erjed a szutyoktól.

(Folytatjuk)