Pergető iskola (VI.)

A sorozat befejező részében a támolygó kanalakat fogom bemutatni.

Ezeknél a villantóknál a leglényegesebb, hogy a kanál domborítva legyen, amit ellenőrizhet az ember, ha például megpróbál beleönteni némi vizet. A domborítás felelős a döcögős ide-oda mozgásért. A domborítás mellett hajlítva is van a legtöbb kanál, ami villantónk el-megforduló mozgásában játszik legnagyobb szerepet. A kanál tehát ide-oda mozgást végez képzeletben meghúzott hossztengelye mentén, illetve gyakorta – formától, illetve a vontatás sebességétől függően – a tengely körül át is fordul, pörög.

Néhány általános érvényűnek mondott szabály a támolygó villantókkal kapcsolatban: A jól választott villantót mindig tudnunk kell ott felkínálni, ahol tudjuk, vagy legalábbis sejtjük ragadozóinkat, különben dobálhatunk napokon át eredménytelenül. Állóvízen a könnyebbeket, míg folyókon – sodrástól és mélységtől függően persze – a nehezebbeket kell előnyben részesítenünk. Napsütésben a mattabb, borult időben a fényesebb kanalakkal kell próbálkozni. Ez azonban nem szabály! 

A ragadozók tartózkodási helyét el kell érnünk, ehhez néha nagyobb súlyú műcsalit kell felkötni, semmint azt a sodrás vagy a vízmélység indokolná. A támolygó villantó fogóssága szerintem a lassú vezetés mellett tapasztalható döcögő-bukdácsoló mozgásban rejlik. A műcsali keltette rezgés biztosan nagyon jó csalogató, mert gyakorta előfordul, hogy a ragadozó – csuka, ritkán sügér – métereken át követi a lassan húzott „fémhalat”. Állóvízen nagyon lassan lehet vezetni a könnyű kanalakat, gyakorlatilag folyón is letapogatható vele a vízfenék, bár ehhez némi gyakorlat azért már szükséges.

A csali vezetése nem lehet folyamatosan monoton, kisebb szünetet a bevontatásban szinte muszáj beiktatnunk. Támolygóval nem olyan nehéz megtanulni helyesen pergetni, mint mondjuk a körforgóval. Néhány próbálkozás elég szokott lenni – főleg akkor, ha mellettünk valaki ilyen típusú csalival aprítja a halakat.

A hulló falevél trükkje a csukára használatos. Lényege, hogy a ragadozó nem mindig eszi meg a mégoly csábítóan vezetett fémdarabot sem, viszont a közvetlenül mellette, előtte lágyan aláhulló – vélhetően sérült és a mélybe alásüllyedni tetsző kishalat, vagy műcsalit viszont ragadozó ösztönéből fakadóan megfogja. A technika alkalmazható akkor is, ha látjuk a halakat. Ez a technika abból áll, hogy közvetlenül vizet érés után – a villantót „kiterítjük” feszes zsinórral a vízre, így az nem csobbant, hanem maximum plattyanó hangot ad – a kanalat a szokásostól magasabbra tartott bottal hagyjuk lassan süllyedni. Fonott zsinórt használva – vagy közeli rávágásnál monofillal is érezhető – koppan majd a süllyedő támolygó, ahogy a csuka elkapja. Sokszor egész napi hiábavaló dobálás után kezd el trükközni az ember, és a faleveles dolog általában be szokott jönni. Ahhoz, hogy mindig a víztetőről indíthassuk a csábítóan ható aláhullást, elég, ha feneket érés után hirtelen mozdulattal a felszínig húzzuk a műcsalit.

Végezetül még annyit, hogy mint minden villantó, ez a típus is eredményesen kombinálható például a hármas horogra erősített reflexfóliával vagy twisterfarokkal. Kreativitásunkat nyugodtan kiélhetjük, ha bízunk a magunk által választott dobálási formáknak, vagy egyéb, általunk kitalált trükkben.

Nagyon kellemes és eredményes pergetést kívánok minden kedves horgásztársamnak!

Kádár Tibor