A kastély

Inkább udvarház – kúria. Ma már csaknem teljesen romokban, az enyészet porladó szobraként. Soha nem volt fényes élete. Amíg voltak tulajdonosai, petróleumlámpával világítottak. Ügyesség kellett az egyetlen fürdőszoba kialakításához. Volt nagy szalon, teniszpálya és jégverem. 

A kápolna még áll. Görög kereskedő és erdélyi magyar nemesi „vérből” született a család. Dolgoztak, gyarapodtak. Több ezer hold állt össze, két kisebb erdő is. A kastély körül letelepedettek nagyobb és fehérebb karéj kenyeret kaptak, mint a környékbeli „nincstelenek”, emberi szót is, némi biztonságot.

A Tekintetes úr együtt kelt a béresekkel, általában velük egy időben tért is nyugovóra.

Amikor arra való idő volt, urak jöttek a városból a vadászatra. Ebből a béresek sem maradtak ki, ők voltak a hajtók. A Tekintetes úr gyermekei a fővárosban vagy valamelyik külföldi intézetben tanultak. A béresekéi is kijártak néhány év iskolát.  Szüleik elégedettek voltak, tudták, ha felnő a fiú, biztos kenyér vár rá, a Tanya ad munkát. A leányokat a kastélyba várták szobalánynak, ha férjhez mentek, a kertészetbe kerültek, háztartást vezettek, gyermeket szültek. Nagyobb iskolát a tanyasi ember gyermeke nem igen végzett.

Ez volt akkor a világ „rendje”. Jó volt-e vagy rossz? Ma már könnyebb eldönteni. Akkor is igazságtalannak mondták, ma is annak tartjuk. Lehetett volna másképpen, jobban, de nem úgy, ahogyan később „csinálták” és úgy sem, ahogyan most van. Lehet, hogy ami van, igazságosabb, de nem feltétlenül jobb is.

Mert most ilyen lett a világ rendje.

A birtokból egy nagy karéjt az első világégés után kanyarítottak le, az igazságtevés szándékával. Ügyeskedni kellett, hogy gyarapodjanak, hogy álljon a kúria, jusson kenyér a köré telepedetteknek. Hadseregek vonultak át, szenvedtek az emberek, pusztultak az állatok, rongálódtak, eltűntek a mozdítható javak, értékek. Ugyancsak az igazságtevés szándékával törpévé zsugorították a birtokot, később a maradékot is elvették, a kastéllyal együtt. Mindezt törvényesen, az igazságosság szándékától vezetve tették, de úgy, hogy alig jutott belőle valami azoknak, akiknek a nevében cselekedtek.

A birtokost, az élmunkás könyvelővé avanzsált Tekintetes urat akkor ismertem meg, amikor a kijelölt kényszerlakhelyéről szabadon bocsátották.

– Járt a birtokon? Nem akar kilátogatni?

– Nem akarok bajt magamnak, másnak sem.

Elhagyta az országot, de jött látogatóba. Nem a tanyára, kiválasztott magának egy-egy szerény üdülőhelyet s ott töltött néhány hetet. Volt úgy, hogy elkísértem.

– Jártam a Tanyán, meséljek?

– Ne! Talán majd máskor. Nem az enyém. A föld azért van, hogy teremjen. Gondolom, megdolgozzák rendesen.

Megismertem a leányát, leveleztem a fiával, találkoztam az unokákkal, a dédunokákkal is, ott voltam a temetésén.

 ***

A család kártérítésért folyamodott, nem kapott. Adták volna a „kastélyt”, talán valami földet is, de lelohadt a kezdeti igyekezet, bénítóan hatott a hivatal packázása. Megjegyeztem, majd elfelejtettem a változó, új tulajdonosok nevét.

Egy évben két-három alkalommal elmegyek a Tanyára. Van a „kastély” közelében két sír és egy síremlék. Fizetem a gondozási díjat. Amerre a szem ellát, egyetlen család él, ők a gondozók. Kikapálják a gazt, halottak napján, karácsonykor meggyújtják a mécseseket. Mit sem tudnak a birtok, a „kastély” történetéről. A kápolna raktárként szolgál.

Ha éppen érik a gyümölcs, szakítok egyet a fáról, beleharapok, nem érzem a zamatát. Két kutya rohan felém, nem ugatnak, csóválják a farkukat. Megismertek, vagy csak örülnek, hogy emberrel találkoznak?

Amikor érdemes lett volna, nem jártam a Tanyán, így a „kastélyban” sem. Csak a meséből ismerem a történetét.

A jégverem létezik, vajon mire használják? A teniszpálya helye is elég jól kivehető. Az épületet övező egykori park nem hívogat, a kihelyezett kaptárok körül döngő méhecskék is visszatartanak. A feltámadó szél csapkodja a törött üvegű ablakokat. Ezt csak hallom, nem látom, mert a burjánzó növényzet teljesen eltakarja a két oldalszárnnyal rendelkező épületet.

Emberekkel most nem találkozom.

Így igazságosabb? Jobb is?

Nemigen hiszek a kísértetekben, az ártókban és a szelíd hazajárókban sem.

Igazában csak a „kommunizmus kísértetével” találkoztam eddig, ami bejárta Európát.

Most süt a nap, de eljön az éjfél. A Tekintetes úr a Tanyától alig tíz kilométerre nyugszik. Így akarta, így rendelkezett.

Biztosra veszem – szerencsére –, nem „hazajáró kísértet”.