Aranykor, barátok és ellenségek

„Inkább jöjjenek vissza a lengyelek! Jobban járnánk, ha nemzeti kisebbség lennénk az EU- és NATO-tag Lengyelországban, mintsem névlegesen függetlenül évtizedekre ismét az orosz csizma alá kerüljünk” – hallani a hónapok óta gyűrűződő politikai válság kapcsán egyes erős nemzeti elkötelezettségű ukrántól. 

Azoktól, kiknek felmenői 1919-ben és 1943–45-ben még fegyverrel küzdöttek a lengyelek ellen!

Véleményük nyilván periférikus a mai Nyugat-Ukrajnában, mégis nagyszerűen tükrözi azt a gyökeres és széleskörű társadalmi szemléletváltozást, amit a keserű történelmi tapasztalat váltott ki.

A mai Nyugat-Ukrajna (Galícia történelmi tartomány) évszázadokig Lengyelország része volt, majd közel 150 évig a Habsburg Monarchia része, a két világháború között ismét Lengyelországhoz tartozott, s csupán a második világégés idején került Moszkva uralma alá. Mivel korábban semmilyen közvetlen kapcsolatuk nem volt az oroszokkal, ellenszenv sem alakulhatott ki a görög katolikus nyugati ukránok között velük szembe. A térséget politikailag, gazdaságilag és kulturálisan uraló lengyeleket viszont egyértelműen ellenségnek tekintették. Olyannyira, hogy kétszer is fegyverrel küzdöttek ellenük.

1945 gyökeres változást hozott. A lengyelek kb. 90%-t etnikai tisztogatás során elűzték a mai Nyugat-Ukrajnából, a nyugati ukránok (régi elnevezés szerint rutének) pedig kelet-ukrán testvéreikkel egyesülhettek a Szovjetunióban. És első alkalommal ismerkedhettek meg közvetlenül a moszkvai uralommal. Nyomban át is értékelték sorsukat. Azóta hajthatatlan oroszellenesekké váltak, a lengyelek pedig átminősültek barátokká. Olyannyira, hogy 60 évvel az etnikai tisztogatás után a galíciai fiatal ukrán értelmiségiek szinte kivétel nélkül beszélnek lengyelül, holott iskolában nem tanították őket! Elképesztő, mintha a kolozsvári románok 60 évvel Trianon után tanultak volna meg tömegesen magyarul, úgy, hogy környékükön alig maradt volna magyar ember! Kétségtelen, az ukrán nyelv közel áll a lengyelhez, közelebb, mint az oroszhoz, de a változás mégis meglepő, hiszen annak idején lengyel fennhatóság alatt, felmenőik nem lelkesedtek a lengyel nyelv megtanulásáért, noha akkoriban kötelező volt minden iskolában, a közigazgatásban pedig kizárólagos volt, még a Habsburg-időkben is.

Milyen változásokra képesek a keserű történelmi tapasztalatok! Főleg, hogy az egykori rutének példája nem egyedülálló Közép-Európában.

1945 előtt a cseh volt az egyetlen katolikus szláv nép, amely a panszlavizmusnak hódolt, az oroszokat pedig felszabadító testvérnek tekintette, a többi szláv nép nagy értetlenségére és csalódására. Távolról idealizált kép alakult ki a csehekben az oroszokról, amolyan egyetlen reményként az erős, évszázados német szorításban. 1945-ben és különösen 1968-ban a csehek közvetlenül megismerték az orosz medve szorítását – ki is gyógyultak a korábbi heves orosz-barátságból.

Délebbi rokonaiknál hasonló átértelmezést hozott a történelem. 1918 előtt a horvátok nehezen nyelték le Magyarországon belüli autonóm státusokat, a magyaroknak alárendelt szerepüket, kb. úgy, ahogy a magyarság viszonyult az Ausztriához fűződő viszonyhoz. A szerbekért ugyan akkor sem lelkesedtek, de nem is tekintették ellenségnek, mindenesetre rokonszenvesebbek voltak, mint a magyarok, vagy osztrákok. Jugoszlávia keserű tapasztalata viszont már az 1970–80-as években a Monarchia egykori népei között elsőként a horvátok körében eredményezett Habsburg-nosztalgiát. Az 1991–95 közötti függetlenségi háborúban szerbek részéről elszenvedett gyötrelmek nyomán a történelem még inkább átértelmeződött, a Monarchia iránti nosztalgia felerősödött, s manapság a horvátok a magyarokat és osztrákokat tekintik legjobb barátaiknak, míg a szerbek toronymagasan az első számú ellenség.

A szomszédok ugyanazok, a hozzájuk fűződő viszony viszont változott. Saját portánkon sem különb a helyzet. Trianon előtt évszázadokon keresztül az osztrákok, mindenekelőtt a Habsburg uralkodó család volt a magyarság nagy ellensége. Bármely Trianon előtti kiadvány fellapozásából nyilvánvaló, hogy a dualizmus-kori magyarság meglehetősen elégedetlen volt az Ausztriához fűződő, alárendeltnek tekintett viszonnyal, és osztrákellenes érzelmeket táplált. A szlovákságra viszont egyáltalán nem tekintett ellenségként, a románokra és szerbekre pedig legfeljebb azért pikkeltek, mert a bécsi udvar magyarellenes manipulációinak eszközei voltak.

Trianon után gyökeresen megváltozott a szemlélet, az osztrákokat manapság barátnak tekintjük, sőt, mondhatni legjobb barátnak, az akkoriban annyira szidott dualizmust pedig valóságos aranykornak. Ellenben a szlovákok, románok vagy szerbek nem kimondottan barátok.

Remélhetőleg újabb 100 év múlva a szomszédok közötti viszonyok jobbak lesznek. De kölcsönös megértés eredményeként és nem újabb traumák nyomán.