Az aradi korzó

Ma is létezik. Térben igen, jelen időben már nem. Talán a Maros-part, inkább hasonlít ahhoz, ami volt.

Még „elkaptam”, érezhettem hangulatát, szemrevételeztem jellegzetes alakjait, az ismert aradi arcokat. Nem társultam be, másfelé töltöttem a szabad időmet, de amikor lehetett legalább végigkerékpároztam rajta.

Fábián, Calvasina, Szántó tanárurak és a négyes fogat talán legszínesebb tagja, Asvatzaturian Khandamiriantz Hrant („Isten kegyelméből vasfejedelem”) a délután bizonyos óráiban elmaradhatatlanok voltak. Nagy reverenciával, kalapemeléssel köszöntötték az ismerős hölgyeket, de ugyanúgy fogadták a szembejövő diákok tisztelgését is.

Tudtam, kit, mikor találhatok meg teljes bizonyossággal, de legalábbis nagy valószínűséggel az aradi korzón. Fényképek őrzik az egykori „sétáló utcák” hangulatát. Életforma volt a mindennapi korzózás.

Mostanában a tavaszi napfény és némi vásárlási kényszer, néhány alkalommal kicsalogatott a „korzóra”. Nem kerestem a régi arcokat. Azokat, nem a korzóhoz kötve őrzöm emlékeimben, sétálás közben csak futólag láttam őket. Azért, mégis…

A déli harangszóra hazaindultam. Otthon fényképalbumokat vettem elő. Számoltam…

Ki ment el? Ki él még?

A két szám hányadosa már-már a végtelen felé közelített.