Az ország sorsa az Ő kezükben van (I.)

Az ötvenes évek elején, a Gh. Dej-diktatúrában anyám kamasz fiához orvost hívott. Hírtelen lettem beteg, túl sok gyanús tünettel, a nagyitól tanult régi paraszti gyógymód már nem segített, doktor kellett. 

Jött is elég gyorsan, kb. fél órát ült ágyam szélén, kérdezett, tapogatott, figyelt, szóval megvizsgált, aztán megmondta a diagnózist. – Lehet, hogy tévedek – mondta anyámnak –, de a kórházban majd eldől, mert a fiút be kell utalnom.

Nem tévedett, a kórházi analízisek ugyanazt állapították meg. Hál’Istennek és a jó aradi orvosoknak hamar meggyógyultam, és hazamentem.

Miért e visszaemlékezés? Mert az azóta eltelt több, mit hat évtized alatt, rengeteget fejlődött az orvostudomány, az egész egészségügy átváltozott. Szupergépek tucatjai segítik a diagnózis megállapítását, és fantasztikus sebészeti technikával operálnak, nem beszélve az új orvosságok ezreiről. Az orvosok is megváltoztak, és az egész ellátásról állandóan vitatkozunk, és – jogosan – soha, senki nincs megelégedve. Az orvos–páciens viszony megváltozott, a beteget nem egyénileg kezelik, hanem egy szám a sok közül, akit kikaparnak a számítógépből, aztán megnézik az adatokat, és a háziorvos, a legkisebb bonyolult kérdés után már küldi tovább a specialistához, következnek a gépek, szóval egy hosszú tortúra, gondolom, mindenki tudja, mire gondolok.

Európa egészségügye – hogy csak szűk környezetünkről beszéljünk –, mint a hullámvasút. Néha fent, néha lent. A németeknél pl. ezelőtt 20-30 évvel nagyon jól mentek a dolgok, rengeteg pénzt áldoztak az egészségügyi szektorra, az egészségügyi kasszák szinte mindent kifizettek, ami a páciens javát szolgálta. Masszírozás, gyógytorna, fürdők, erősítők, és egyéb finom dolgok, még főzési tanfolyamot is végezhettél a kasszák pénzén. Ez volt aszociális piacgazdaság fénykora, és az egészségügy, egyike volt a legjobb üzletnek. Már akkor érződött, hogy tulajdonképpen nem a beteg állt a középpontban, hanem a betegség, mint milliárdos biznisz. Aztán jött a globalizáció, meg az Unió, no meg pár évvel ezelőtt a Válság! Zárójelben jegyezném meg, hogy a válságot nem a kisember, az átlagpolgár idézte elő, hanem a nagytőke, a bankok, a spekulánsok. Ők viszont rögtön segítséget kaptak az államoktól, a baráti bankoktól, szóval minden oldalról, nehogy isten ments, tönkre menjenek. A válságot a kezdettől fogva úgy igyekeztek rendezni, hogy a kisemberektől, az adófizetőktől vegyék el azt a keveset is. Görögország, Spanyolország, Portugália, de a többiek is vért izzadtak a megszorítások miatt. Nemcsak a munkanélküliség nőtt meg robbanásszerűen, de a szociális juttatásokból is, amit bírtak lefaragtak. És a legszerencsétlenebb a helyzet, éppen az egészségügyben.

Nem kísérlem meg, mert szinte lehetetlen, az Unió mai egészségügyi állapotát felmérni. Röviden jellemezve: katasztrofális, igazságtalan. A lefaragások ellenére a multik meg akarják tartani eddigi profitjukat, a gépek, orvosságok tehát maradnak, faragunk a szolgáltatásból, kevesebb személyzet, kevesebb fizetés. Eredmény: akinek pénze van, egészséges maradhat, hosszú életet remélhet, aki szegény, pusztulhat. Nem merem elhinni, hogy a titokzatos Luganói jelentésnek igaza lehet, mely szerint valahol, ott Fent, azt vélik, kétmilliárd ember remekül élhet Földünkön, a többi mehet.

A hivatás fogalmát, tisztelet a kivételnek, nem ismeri a mai fiatalság, de ez nem az ő hibájuk. Pénzt kell keresni, lehetőleg sokat, ez a jelszó az egész világon. Az orvos, akinek még néha eszébe jut a hippokratészi eskü,felteszi magában a kérdést: jó, jó ez mind szép, de ha éhen halok, az a betegnek sem használ.

Hollai Hehs Ottó, Németország