Eláztatott nemzet

Az Arad megyei illetékesek, hú de nagyon szeretnek átjárni együttműködésileg bokacsattogtatni, de főként enni-inni, mert a szomszéd asztala mindig zöldebb, a fűszálon pedig több a protokoll-kolbász.

Amikor pedig a szomszéd jön át, akkor vagy nem érünk rá megfelelő szinten fogadni, vagy nincs pénz gázra a serpenyő alatti lánghoz, és hazaküldik őket kettő darab romanische szendviccsel. Hogy finoman fejezzem ki magam.

Az Arad megyei meg városi önkormányzat hú de nagyon szeret együttműködésileg átjárni, csakhogy most nem gasztronómiai turné a tét, hanem árvíz, belvíz.

Arad Békés testvérmegyéje, korábban döngtek itt a mellek a közös katasztrófavédelemről, gyakorlatot is tartottak, és papíron minden annyira testvéri. Békés megyében most több ezer hektárnyi búza, kukorica ázik, s köztudottan ezek nem vízinövények, segíteni kellene szivattyúkkal. Testvér nincs, legfeljebb mostoha, hisz Arad megye egyetlen árva szivattyút sem küldött át. Sőt, tudtommal meg sem kérdezték, tudnánk-e legalább mímelni a segítséget, hadd lássa Európa, mennyire áldozatkész a román. Nem csak Moldova, hanem Nyugat irányába is. Meg akkor is, ha az első nyugati gátat Magyarországnak hívják.

Na, akkor tűnjön el az első liter víz Békés megye földjeiről, amikor a romániai katasztrófások önzetlenül áthajtanak szippantani. Ja, tudom, nálunk a katasztrófavédelem belügyisen militarizált, már a teherautó motorjának beindításához miniszteri engedély kell, nehogy a magyarok lekoppintsák a dugattyú rajzát.

Sajnos az agyonmediatizált félmillió homokzsákon kívül tudtommal Románia egyetlen szelet kenyérrel sem segített a magyar árvízkárosultakon. Románia, mint románok, és ide most a szeparatizmus vádjával nem sorolom be az EMNT és más magyar pártos-civil kezdeményezést, amelyért minden tisztelet és elismerés. Kizárólag román, állami besegítésről beszélek, szóval, megmozgatta-e a kormány az alfelét Magyarországért.

Hát persze, hogy nem. Először is, akármennyire szeretik magukat a románok szorgalmas és segítőkész népnek feltüntetni, ha át kell menni a határon egy ásóval vagy kapával vízelvezetésben ügyködni, egy fia jelentkezőt nem találnak. Itt, Arad megyében, ahol az önkormányzatok ezer szállal kötődnek Magyarországhoz, senki egy szendvicset nem kent meg az odaátiaknak.

Félreértés ne essék, szó sincs milliókról. Csak egyszerű, hétköznapi gesztusokról. Tessék, olcsó tippek, nem kell más, csak kipecézni néhány települést, és szinte ingyen örömet szerezni: néhány kisteherautónyi kenyér pártközeli pékségektől, amelyek amúgy is „kotizálnak”, amikor kell, szúnyogirtás földi-légi eszközzel, lippai ásványvíz, szivattyúk a katasztrófavédelemtől, ötven magyar gyerek nyaraltatása Menyházán, tisztítószerek, alap-gyógyszerek, és folytassa az olvasó a „figyelmességeket”, amelyekkel szolidaritás vállalható.

Csakhogy nálunk a hatóság, önkormányzat szolidaritásilag nulla. Akárcsak az újabban naponta pofázó aradi ál-civilszervezetek, amelyek nem civilek, hanem politikai eszközök a pártok kezében, s nem lakossági érdekben, hanem vezetőik politikai karrierjében gondolkodnak.

Vagyis pont olyanok, mint az állami hatóságok. Lesik, mikor takarítják már végre ki az árvízre jajveszékelő magyarok a saját strandjaikat, hogy mehessenek napfürdőzni.