Elveszett arc

Ragyogó napsütés volt, mint gyakran októberben.

Vénasszonyok nyara! – jutott hirtelen eszébe Péternek, amikor sétapálcáján visszaverődtek a Széna teret betöltő napfény aranysugarai.

40 éve várt erre a pillanatra. Számtalanszor megálmodta már a hazatérést, de biztos volt benne, hogy soha nem látja viszont a szeretett anyaföldet. Könnyeit nem tudta fékezni.

Szinte minden kapcsolata a ködbe veszett a magyar hazával, a kortársaival, megmaradt rokonaival, ismerőseivel. Csak a tíz éve elhunyt leánytestvére egyetlen fiával tartott minimális levelezési kapcsolatot.

Péter és András jó barátok voltak, az egyetemi évek alatt világmegváltó filozófiát komponáltak, borozókban megvitatták a legnagyobb politikai és társadalmi problémákat. Bár nézeteik különböztek, talán neveltetésük miatt is, valami titokzatos erő mégis összekapcsolta őket.

Péter egyszerű munkáscsaládból származott, apja a negyvenes években bekerült az illegális munkásmozgalomba, hitt a marxista eszmékben, és szent meggyőződése volt, hogy a proletár hatalomátvétel végleg megszünteti a nyomort. De nem ez történt, apját már 1951 tavaszán elvitte az a bizonyos fekete autó, pedig elég magas szerepet töltött be a pártapparátusban.

András egy gazdag orvos dinasztia fia volt, az ő apját is elvitte az ÁVH fekete autója, mivel a Rákosi-rendszer elleni meggyőződéseit hangoztatta a kórház falai között.

Azokon a bizonyos októberi napokon is együtt volt a két barát. András az orvosi egyetemen utolsó éves volt, Péter a műszakin tanult, de apjuk múltja miatt mindig féltek, nehogy kicsapják őket.

Október 23-án este valahogy ez a rettegés eltűnt, valami titokzatos érzés töltötte be lelküket. Soha sem éreztek még ilyet, amikor Péter a tömeg nyomására kalapáccsal leverte az MDP egyik betűjét. Ez az erő, ez az átható melegség valahogy minden gyűlöletet, bosszúvágyat eltűntetett, szinte mindenét odaadta volna a másiknak, és életében először érezte, hogy mindenki más ugyanezt tenné vele is.

Nem sokáig tartott a mámor, lassan megjelentek a forradalom oldalán olyan személyek is, akik a forradalom tisztaságát a saját hatalmi vagy anyagi érdekeiknek akarták alárendelni, sőt a karhatalom beszivárgott alakjai is kirajzolódtak.

A szovjet beavatkozás vasárnapján Péter már teljesen józan volt, logikusan gondolkodóként tudta, hogy valami radikálisan meg fog változni, de a megtorlást nem gondolta olyan kolosszálisnak, mint amilyen lett.

– Gyertek velünk! – szólalt meg egy idegen hang –, van még két hely az autóban, az osztrák határ még nyitva van.

Egy másik idegen nő zokogva ráncigálta András kezét, hogy a műtőben nincs orvos, és a gyermekét lövés érte.

– Nem mehetek! Nekem a műtőben a helyem – szólalt meg határozottan András.

– De jönnek a ruszkik, és úgy fogsz járni, mint az apád! – kiáltotta az autót vezető szürke öltönyös férfi.

– Én orvos leszek, nekem életeket kell mentenem, erre fogom letenni az esküt, nem hagyhatok meghalni egy gyermeket, ég veletek – mondta halkan András.

Péter beszállt az autóba. Soha többé nem látta Andrást, de az utolsó arckifejezése örökre beívódott az emlékezetébe.

Valamikor a nyolcvanas években csak annyit tudott meg Andrásról, hogy a kádári megtorlás éveiben a börtönt ugyan megúszta, de sokáig eltiltották az orvosi pályától, utána pedig sebészorvos lett egy kisebb kórházban, és számtalanszor hangoztatta: sajnálja, hogy nem disszidált.

Péter egyetemi tanár lett az USA-ban, mindene megvolt, pénz, karrier, tekintély, mégis valamit otthagyott azon a vasárnapon Magyarországon. Valamit, amit soha nem talált meg, sőt még most sem, amikor 40 év után visszatérhetett centiméter pontossággal arra a helyre, ahol elbúcsúzott a hazájától.

Ez a valami bele volt írva András arcába.   

Luda Gábor, Temesvár