Emlékezzünk

Írta:
2025. január 28. 10:29 (kedd) /

Ma reggel kinéztem az ablakon, gyönyörű napsütés, mintha nem is január lenne. Pedig bizony január, éspedig 27-e. Fontos évforduló, talán az egész világnak, nekem szomorú emléket hoz felszínre, de a magyar kultúra is gyászol.

A szörnyű II. világháború talán legtragikusabb őrült fejezete a holokauszt (szó szerint = teljesen elégő áldozat) néven került be történelmünkbe, és a német náci rendszer jól szervezett és végrehajtott népirtását jelenti. Ennek a szörnyű tettnek a legszomorúbb és legszimbolikusabb színhelye a lengyelországi Auschwitz, ahol 1940/41-től kezdődően, 1945. január 27-ig, kb. 1,5 millió embert, legnagyobb részben zsidókat pusztítottak el. 

A sors kiszámíthatatlan keze engem Dachauba „vezényelt”, itt élek családommal, már több mint negyven éve, itt ahol a náci rendszer, születésem előtt egy hónappal, 1933 márciusában létrehozta a német történelem nagy szégyenfoltját, a nácik első olyan koncentrációs táborát, amely a háború végéig kiszolgálta a rendszert, és a későbbi koncentrációs táborok prototípusává vált. A németek között élve, az eltelt hosszú évtizedek alatt sokat töprengtem a holokauszt témán, de azóta sem találtam magyarázatot arra, hogyan tudott Kant, Goethe és Beethoven népe ilyen mélyre süllyedni.

Ez a nap számomra is nagy jelentőséggel bír, szomorú, tragikus eseményre emlékszem. Apám, mint tartalékos tiszt, a budai Vannay zászlóaljnál teljesített szolgálatot 1944 őszétől, és egész családját a vár alatti Toldy Ferenc utcai gimnáziummal szembeni tanonc iskola pincéjébe szállásolta. Vesztire, vesztünkre. A már Pestet birtokló Vörös Hadsereg, 1945 januárjában végső elkeseredett támadást indított Buda ellen. Január 27-én délelőtt egy bomba csapott be az épületbe, és a pince mennyezete is beszakadt. Sokan meghaltak, apai nagyanyám és nagynéném is szörnyethaltak, anyám, nővérem, apám súlyosan megsebesültek, engem megmentett a Mindenható.

Még mindig nehéz a visszaemlékezés, már csak azért is, mert a világ azóta sem fordult helyes irányba, publicisztikámban csak az állandó problémákról, a téves politikai döntésekről, felesleges háborúkról és egy bizonytalan jövőről írhatok. 2025. január 27-én, a holokauszt emléknapján, sajnos ki kell mondani; világunkban máig nem szűnt meg a népirtás, az emberek feláldozása önző célok érdekében. Mit írhatna Ady ma a verseiben, ha élne? Talán néma maradna a rémülettől! Ő is ezen napon távozott tőlünk 1919-ben. 

Hozzászólások