Hát hiszen Romániában élünk

Az asszony a szombati ebédet főzi, egyedül a konyhában, a fiúk ki erre, ki arra, az ura dolgozik – nem szívesen ment be a hétvégén gürizni, de hívták, nem lenne tanácsos visszautasítani, meg aztán a kis plusz pénz is nagyon jól jön a sokszor üres családi kasszába –, szóval éppen a második fogást teszi fel a gázra, amikor megszólal a vezetékes telefon.

Régimódi készülék, a hívó számot nem jelzi ki. Ismeretlen férfihang köszönti és újságolja lelkesen: a tegnap esti sorsoláson, hölgyem, ön ötezer eurót nyert a Romtelecomtól, mint régi hűséges előfizető.

5000 euró, homályosul el a szeme, annyi pénz nincs is, mondaná, ha meg tudna szólalni, de nem tud, mert nem is hagyják. Jön a sűrű szöveg, csupán annyit kell tennie, hogy vásárol 650 lejért, de most rögtön – és csak 25 lejes – Orange-telefonkártyákat, mert tudja, a bankkal való megegyezés…Azután megadja nekünk, mondja a Hang, a kártyák sorozatszámát, majd újra hívni fogjuk, s hétfőn felveheti az ötezer euróját. De ne szóljon senkinek, tudja, ez bizalmas dolog…

Hősnőnket azonban nem ejtették a fejére, újságban is olvasott ilyesmiről, s már a második mondat után sejti, hogy nem tiszta az ügy, de úgy tesz, mintha mindent elhinne, és a részletek iránt érdeklődik. Mert azt már elmondta a kedves hírnök, hogy tegnap este X tévéadó közvetítette a sorsolást („nem látta véletlenül?”), hogy ilyen szerencséje csak a régi és hűséges előfizetőknek lehet, akiket nagyon megbecsülnek stb. No de, kérdezte az asszonyka, miért nem küldenek írásos értesítést? Miért?, válaszolt a Hang, mert minél hamarabb akartuk tudatni az örömhírt. Tudja, uram, válaszolt végül az asszony, miután úgy húsz percet csevegtek, nekem az a gyanúm, hogy maga át akar verni. Jaj, ne is mondjon ilyet, méltatlankodott a férfi, hát mit gondol, vesztegetném a drága időmet telefonálgatásra? Asszonyom, Romániában élünk… Hát éppen azért nem hiszek magának, mondta a nő, akinek már többször támadt az az érzése, hogy rá kéne nézni a fővésre odatett ételre.

Ennek megmondtam, teszi le elégedetten a kagylót, de alig kavar kettőt az ételen, ismét telefoncsöngés. Másik férfi, „a Romtelecom elnöke”, mutatkozik be. „Most jelenti a munkatársam, szól fájdalmas hangon, hogy Ön nem bízik egy ilyen neves cégben, mint a mienk. Sajnálom. Valóban nem akarja átvenni az ötezer eurót? Rendben. Mi felajánlunk egy ötszáz lejes fájdalomdíjat, a futárunk hétfőn elviszi…”

Minthogy az eset a legutóbbi szombaton, január 11-én esett meg, ma esedékes az ötszáz lej kézbesítése. Nem tudni, hogyan találják meg a címzettet, aki nem adta meg lakáscímét. Mint ahogy az is titok, hogy nem lehet ezeket a nem túl fantáziadús, ellenben nagyon kitartó és némelyeket minden bárgyú meséjük ellenére átverő csalókat elkapni. Akik, mint látható, immár nem szitkozódnak, átkozódnak, mint egykoron, ha valaki belelát kártyájukba. És még mondja valaki, hogy nem pallérozódik a nemzet.