Látvány-biznisz

Alig csitulnak a kedélyek az idei, májusi Eurovíziós Dalfesztivál után.

Nem az a gond, hogy mindegyik versenyző és mindegyik résztvevő ország nyerni szeretett volna, ez akár természetesnek is tekinthető, ha nem vesszük figyelembe a szép olimpiai eszmét, mely szerint nem a győzelem, hanem a részvétel számít.

Különben is badarság azt kérdezni, hogy szebb-e a tulipán, mint a rózsa, ezer, adott esetünkben huszonhat virág közül melyik nyerné meg a szépségversenyt, a művészetekben pedig nincs rangsor, csak dombok és hegyek vannak, ki-ki azt mássza meg, abban gyönyörködik, ami neki tetszik.

Az 1956 óra folyó európai dalfesztivál pedig még csak tiszta művészetnek sem nevezhető, mint ahogy a sportbajnokságokhoz sem hasonlatos, hisz ez utóbbiakban másodperces és egyéb módszerekkel ki tudják mutatni a győztest, az Eurovízió, valljuk be becsületesen, inkább látvány-biznisz.

Kár tehát, hogy egyes országok és kormányok, jobb ügyhöz méltatlanul még a politikát is belekeverik a szórakoztatóipar e termékébe, ahogy azt az orosz külügyminiszter tette a napokban, amikor magához rendelte magát az azerbajdzsáni külügyminisztert (nem is az ország nagykövetét), hogy kérdőre vonja: zsűriző tagja, miért nem adta meg az orosz versenyzőnek az előre megbeszélt maximális 12 pontot, miközben az orosz fél teljesítette feladatát.

Mert hát, kérem szépen, a zsűritagok, vagy egyes zsűritagok, hogy úgy mondjuk, geopolitikailag szavaztak.

A románok is nehezményezték, hogy a testvéri moldávok két ponttal becsapták őket, sőt, azt is, hogy összesen 14 ponttal kaptak kevesebbet a kialkudottaknál, s azt is kifogásolták, hogy a spanyolországi és olasz román vendégmunkások kevés szavazatot adtak le a román versenyzőre, mivel az szoknyában, vagy Dracula köpenyében lépett színpadra.

A litvánok azt vizsgálják, hogy bizonyos oroszul beszélő állampolgáraik miként fizettek 20-20 dollárt egy-egy tévénéző szavazati sms-ért, a finnek egy része a színpadon elcsattant leszbikus csókot kifogásolja még mindig,

a dalfesztivál nyertesének első riválisa a győztes dalt plágiumnak tartja, és olyanok is vannak, akik konspirációt, csalást emlegetnek.

Sok minden megmagyarázhatatlan, persze.

Az nem, hogy miért lett „csak” a tizennegyedik az Olaszországból kihalászott román operaénekes.

De azon még mindig sokan csodálkoznak, hogy a szakma szempontjából semmiből előlépett hallgatag magyar fiatalember hogy került az első tíz közé.

Talán csak nem azért, mert a közönség ráunt a formás lábukat mutogató, szépségszalonokban egyformára sminkelt csinibaba énekesnőkre és a színes füstfellegekben férfiasságukat mutogató izompacsirtákra?