Mi lennénk az utolja?

Az utóbbi jó évtizedben Románia az Európai Unió tagja. 2006 decemberének utolsó napján, a következő évbe fordulóján magam is (szeretteim, barátaim, több ezernyi aradi körében) lelkesen, pezsgőbontással ünnepeltem az aradi Városháza előtt szülőhazám belépését az európai nagy családba.

A hajnalba nyúló estén sem gondoltam azonban, némi történelmi ismeretek birtokában, hogy az ország régi gyökerű gondjai egyik napról a másikra megoldódhatnának az európai nemzetek nagy és erős családjában.

Az Isten (avagy a történelem, sors, nevezze ki-ki meggyőződése szerint akárminek) malmai lassan őrölnek, ha alapvető átalakulásokról van szó.

Latin kifejezéssel élve anno dacumal (jó humorú ismerősöm nem szellemtelen iróniával anno Decebálként emlegeti annak nyomán, hogy szülőhazánkban a történészek egykor mindent csakis a dákokhoz viszonyítottak) 2020-at írunk, annak is utolsó negyedévét.

Elnézést a kalandozásért, egészen másról kívánnék beszélni, nevezetesen az Amerikai Egyesült Államok elnökjelöltségéről szóló harcról.

Amelynek, első pillantásra, semmi köze nincs a romániai helyzethez. Pedig dehogy nincs.

Az USA-ban, a jelenlegi világ gazdaságilag, katonailag vezető hatalmában évszázados hagyomány szerint négyévente november elején választják meg a következő négy esztendőre az állam és a végrehajtó hatalom fejét. Az USA-ban, a világ többségével ellentétben nincs miniszterelnök, az elnök tehát első pillantásra teljhatalommal bír – bár hatáskörét nagyon sok törvény, rendelkezés korlátozza.

A földkerekség szempontjából az USA elnöke a világ egyik (ha nem a) legnagyobb hatalmú személyisége, nem véletlenül előzi meg tehát óriási érdeklődés megválasztását.

A bevett szabályok szerint az Atlanti-óceán tőlünk, európaiaktól nyugatra eső távoli partjain a „végső fázisba” került jelöltek háromszor csapnak össze a nyilvánosság előtt.

Hogy a jónép láthassa, hogyan állnak helyt az ellenfelükkel szembeni közvetlen, nagyon kényes témákat is érintő összecsapásban; hogy győznek-e vagy alul maradnak – aszerint alakíthatják, elméletileg, az urnák előtti szavazatukat.

Bár az USA-ban kissé komplikáltabb a helyzet: az elnökválasztás elektorok, államok szerinti többségi szavazás szerint történik, s meglehet, megtörtént nem egyszer, hogy egy tkp. több egyéni szavazatot összesítő jelölt alul maradt. Hogy ez így jól van-e, avagy sem, azon vitatkozhatnánk, de nem a mi dolgunk: ez van, ők ezt fogadták el mértékzsinórként, ehhez tartják magukat.

Most vagyok mondanivalóm lényegénél.

Ami nem más a címben jelzettnél: hogy mi, Románia az „utolja lennénk” a választási küzdelmeknek, amelyek során számos „övön aluli”, tisztességes vitához méltatlan ütést regisztrálhattunk a vitató felek részéről. Sok hazai zsurnaliszta írt (köztük magam is) a jelenségről, távolról sem dicsérően.

Némi örömmel mondom: a „világszínvonalhoz” képest (ha pillanatnyilag az USA-t értem alatta) nem állunk rosszul (bár a bányászbéka fenekétől nem messze) a politikai diskurzus színvonalának tekintetében. Ha onnan indultunk, jó tanítványoknak bizonyultunk.

Hogy egymással szemben álló, az ellenfelet Cerberusként figyelő pártok vannak, az a demokrácia lényeges velejárója: az ellenzék arra (lenne) hivatott, hogy a hatalmon lévők tévedéseit, melléfogásait szóvá tegye, kifogásolja, ám ugyanakkor jobb megoldást, utakat javasoljon. Hiszen csak rombolni mindig egyszerűbb, könnyebb, mint építeni.