Bár könyvről lesz szó, mégsem könyvismertetőt szereznék írni, azt már megtették előttem, hiszen gróf Kálnoky Boris Őseim földje. A Kálnoky család története című kötet német kiadása már könyvritkaság, a magyar nyelvű változat immár második kiadása is fogytán van. Erdélyben is több városban volt már bemutatója.
Azért ajánlanám olvasmánynak minden erdélyinek, Erdélyből elszármazottnak, mert az utóbbi három évtizedben aggasztó mértékben kiáradt innen a lakosság. Elsősorban a fiatalság. Akik nem érzik át, mit is jelent az igazi haza. Kálnoky Boris megfogalmazása szerint: „Ma a globalizált világban – melyben az ember más csupán lakik, de nincs otthon – egy belső hely.” A fiatalok többsége nem tudja, mi a honvágy.
A könyvcím azt sugallja, hogy egy családtörténetet vesz kézbe az olvasó, egy család nyolc évszázados históriáját. Ez tagadhatatlanul igaz. Csodálatra méltó az a szívósság, ahogyan ez a család, hasonlóan több erdélyi főnemesi családhoz átvészelt minden történelmi korszakot. Tatárdúlást, török hódoltságot, belviszályokat, osztrák elnyomást, impériumváltást, orosz bolsevizmust. A Kálnoky család tagjai között is voltak kurucok és labancok, császárhűek és 48-as szabadsághősök. Voltak magas rangú tisztségviselők, mint huszártábornok (Antal), erdélyi alkancellár (Sámuel), a Monarchia közös külügyminisztere (Gusztáv), magyar miniszterelnöki titkos tanácsos (Hugo). És volt morvaországi és volt erdélyi ága, benne dúsgazdag és szegény rokon egyaránt.
Ez utóbbira egy példa. A csehországi ág Sándor grófja a kommunista hatalomátvételkor felröppentett lózung („a föld azé, aki megműveli”) szerint traktorra ült, s megművelte saját földjét. Onnan leparancsolták, és választhatott: vagy a börtön, vagy a kivándorlás. Az utóbbit választotta: hajóra szállt és kikötött Ausztráliában. Ott lett tasmániai favágó, teherautósofőr, tyúktenyésztő, majd biztosítási ügynök. Nem halt éhen. Akárcsak a szerző nagyapja, Hugo, akinek a kitoloncolás után négy gyermeket kellett eltartania legalább egy tucatnyi különböző foglalkozással.
De tiszteletre méltó a Kálnokyak ragaszkodása a szülőföldhöz. Ha lehetett, haláluk órájáig. Kálnoky Sámuel gróf, bécsi alkancellárként Testamentumában a Jóistenhez fohászkodik, hogy ne hagyja őt Bécsben „idegen földön” meghalni, hanem „engedje meg, hogy életemet édes hazámban fejezzem be”.
Az 1919-es impériumváltást, a birtokaik kisajátítását követően Erdélyben maradt főnemesi családokról ezt olvashatjuk: „Összejárnak, teniszeznek, romantikus kirándulásokat tesznek lóháton a hegyekbe, úszni mennek, s úgy érzik, hogy az élet szép. Senkinek sincs sok pénze, mivel a románok mindenkinek kisajátították a birtokait, ám megvan még a szeretet a föld és az olyan érték iránt, melyeket pénzen nem lehet megvenni.”
A szerző a könyvben hosszú részt szentel nagyapjának, Hugónak. Ő megmaradt vagyona jó részét az erdélyi tartózkodási bukaresti engedélye megszerzésére költi, mégis 1940-ben a román hatóságok kiutasítják az országból. A második bécsi döntés értelmében Kőröspatak még abban az évben visszakerült az anyaországhoz. A magyar katonai egységek bevonulásakor már otthon volt, s a kastélyát teljes rendben találta. Ki tartotta rendben? – kérdezte a falusiaktól. - „Mi jött a válasz. – Hiszen azt mondta, hogy vissza fog jönni az első napon, mikor Erdély újra magyar lesz.” Szavát tartotta, csak egy napot késett!
Hugónak a hazaszeretete szinte átsüt a könyv lapjain. Feljegyzéseiben mindenütt kiemeli, ahol hazaszeretetről lát-hall.
Mikor 1946-ban családostól Amerikába indul, orvosi vizsgálaton kell átesnie. A fia, Farkas mellett egy idős lengyel falusi pap is ott van a tüdővizsgálaton. A nővér belélegezni-kilélegezni utasítására a pap megszólal: „Ezt nem kell mondania nekem. Nemsokára egyáltalán nem fogok lélegezni. Bárcsak megengednék, hogy otthon lélegezzem utoljára.”
Hugo Amerikában is mindent elvállal: volt farmszolga, majd éjszaka egy szépművészeti galériában takarított, de elvállalt írnoki munkát is. Utóbb újságíró, végül az Európából érkezett turisták, látogatók idegenvezetője. Idegenvezetőként bejárja a kontinenst, s akkor jegyzi fel találkozóját a meszkvaki indiánok vezetőjével. A törzset szülőföldjükről a Nagy Tavak egyike mellé telepítették.
Mr. Donovan Hugónak vallotta: „Az embert elűzni hazája földjéről olyan, mint egy fát átültetni vagy egy vadállatot befogni. Egy darabig tovább élhetnek, sőt gyökeret ereszthetnek, ám sose lesznek már ugyanazok, mint azelőtt. Ami az embereket illeti, tovább vonszolhatják a testüket. De a lelkük bolyongani fog, s nem fogja meglelni a helyét.”
A Kálnoky család egyik sarja, Boris Tibor nevű öccse visszaköltözött Kőröspatakra, bár a jelenlegi hazai hatóságok mindenben akadályozták. Ennek ellenére feleségével és egyik fiával hazajött. „Öcsém itt érzi magát otthon” – zárja családtörténetét Boris Kálnoky. De jó lenne ugyanezt mondani, írni az eltávozott erdélyi fiatalokról is.
Hozzászólások