Samudaripe

Nem hinném, hogy az olvasók közül egy-kettőnél több tudja, mit jelent a címben leírt szó. Magam sem tudtam pár nappal ezelőtt. Ezért is választottam címül, ha valaki kibetűzi, s ha egy következő alkalommal találkozik vele, talán nem mondja, hogy soha nem is hallotta.

A samudaripe roma nyelven „tömeggyilkosság”.

Itt mindjárt egy nagy kérdőjellel szembesül, aki némi tájékozottság birtokában megkérdezi: melyik roma nyelven? Egységes ugyanis nincs; van az indiai eredetű romani és annak mondhatni számtalan dialektusa (köztük a legelterjedtebb lovári), vagy a Kárpát-medencében gyakran használt beás, vagy a német beütésű szintó.

Mellékes: mostantól kezdve – a törvényt múlt héten fogadta el a hazai parlament – augusztus második napja a samudaripe, a roma holokauszt emléknapja Romániában. Annak kapcsán, hogy 1944. augusztus 2-ról 3-ra virradó éjszakán a nácik felszámolták a birkenaui haláltábor cigány részlegét, és 2897 embert küldtek a gázkamrákba. (A haláltáborokban többnyire elképesztő pontosságú „könyvelés” készült, az iratokat azonban jórészt megsemmisítették a táborok felszámolása előtt, ha volt rá mód.)

A roma holokauszt másik, eddig elterjedt megnevezése a Porajmosz – elpusztítás, elnyeletés volt.

Mindegy, hogyan nevezzük, a zsidó mellett a roma népirtás volt a második világháború táján az emberiség egyik legszörnyűségesebb, nem feledhető borzalma. Tudományos becslések vannak arról (pontos adatok nem lévén), hogy Európa országaiból a halálvonatok kétszázezertől kétmillióig terjedő romát szállítottak náci kivégzőtáborokba, ahonnan nagyon kevesen tértek haza. A Romániából elhurcoltak és kiirtottak számát 19-36 ezer közé teszik.

A hazai cigányságnak most, idéntől kezdve legalább egy szemernyi erkölcsi elégtétele lehet az ősei elszenvedte szörnyűség kapcsán. (A német állam egyébként az 1990-es évek után sok romát némi anyagi kárpótlásban részesített.)

Roma holokauszt nap tehát van, illetve lesz (tévés-rádiós tematikus adásokkal, kerekasztalokkal, előadásokkal, hasonlókkal, csupa fesztivista rendezvénnyel, többnyire, gondolom, nem is roma résztvevőkkel), amelyek azonban a népcsoport felemelésére, felzárkóztatására, társadalmi beilleszkedésük elősegítésére nem, de legfeljebb minimális mértékben alkalmasak.

Ma már, szerencsére, nem tartunk ott, hogy ezt a kérdést, mint nem létezőt, vagy szégyellnivalót, vagy lelkiismeret-furdallást keltőt teljesen a szőnyeg alá seperjük. Ezzel azonban nem oldódik meg a probléma, nevezetesen az, hogy a cigányság sorsa az ország egyik gyenge pontja (mintha nem lenne elég enélkül is).

Köztudott, és ezt statisztikai, népszámlálási adatok, tanulmányok, felmérések tucatjai igazolják: a cigányság több szempontból is a hazai népcsoportok közül a legelesettebb. A vagyonokba kerülő cigánypaloták viszonylag nagy száma környékünkön, Arad, Temes, Hunyad megyékben ne tévesszen meg senkit.

A tény: a 700 lej alatti jövedelemmel rendelkezők aránya a roma lakosság körében az átlag 12-szerese, lakáskörülményei sokkal rosszabbak az átlagnál, több mint kétödödüknek nincs vezetékes vizük, jó kétharmaduk nem tudja a számítógépet kezelni stb. (Adatok, egy nemrégi felmérés nyomán, a Transindex portálról.)

Nem tudnék hirtelen adatokat idézni arra, hogy a roma gyerekek mekkora hányada marad ki az általános oktatásból, hány százaléka végez közép- és főiskolát. Arányuk egyértelműen jóval az átlag alatti.

Amúgy – talán némelyeknek újdonság lehet – a legutóbbi, 2011-es népszámlálás szerint a hazai romák száma 621 573 (az össznépességben 3,0%) volt és egyértelmű növekedést mutat (1977: 227 398, 1992: 409 723 stb.) A legtöbb szakértő azonban (hogy az átlagemberről ne szóljak) úgy gondolja, hogy számuk sokkal nagyobb, mert a romák egy része nem annak vallja magát. Magam rossz jelnek találom, ha valaki megtagadja nemzetiségét.

Szóval: van hivatalos roma holokauszt-emléknapunk, ami nagyon dicséretes, de nincs használható, konkrét programunk, elképzelésünk egy sokat szenvedett, évszázadok elesettsége-, elnyomása-sújtotta népcsoport felemelésére, teljes társadalmi integrálására, a vele kapcsolatos, jórészt negatív előítéletek megszüntetésére. Ami nagyon szomorú.

Amit sajnos, nagyon sokan vallanak, hogy „ők olyanok”, nem tudom, nem is akarom elfogadni. Nem hiszem, hogy bizonyos dolgok a világ végéig megváltoztathatatlanok.