Sárga rózsa

Egy kedves diákismerősöm – meglepően érdeklődő, törekvő, tanártisztelő – időnként felhív telefonon, bejelentkezik, és eljön hozzánk beszélgetni. A felsorolt jelzők elé helyezve kell kiemelnem őszinteségét.

Általában olvasmányairól, könyvekről beszélünk.

Hangyaszorgalommal építi egyre gyarapodó „magánkönyvtárát”. Ha látta is a „filmet”, a könyvet is elolvassa, s mi több, ha teheti meg is vásárolja.

– Te a zsebpénzedet könyvekre költöd?

Nem büszkélkedik, szerényen mosolyog. Szép vonás. Ilyen a természete.

Most éppen a Bűn és bűnhődést, az Édes Annát, az Özvegy és a leányát rendelte meg.

– Valami derűsebb, vidámabb olvasnivalót nem szeretnél? Ezek a könyvek szertefoszlatják a jókedvedet.

Nem sikerül – nem is akarom – jobb belátásra bírni. Végül mégis megkérdem:

– Mondj egy vidám, hangulatos, romantikus könyvet. Megveszem neked.

– Jókai Sárga rózsáját nem tudtam megszerezni, annak örülnék.

Sárga rózsa… vidám… hangulatos…

Már a kisregény első sorai is tragédiát sejtetnek. Nem is csalódik az olvasó. Ez lenne a kért vidám, hangulatos, romantikus könyv?

Mosolygok, megígérem, ha lehet „felhajtom” a könyvet.

Majd elbeszélgetünk, segítek neki helyrerakni a házi olvasmányok komor történetei szülte érzéseket.

Örülnöm kellene, ha valamilyen Courths-Mahler-féle olvasnivalóval szerezhetnék neki örömet?