Sikerélmény

Más sem hallatszik a rádióból, a tévéből, az újságok is állandóan azzal vannak tele, hogyan rövidítik meg, miként sóznak rá a tudottnál gyengébb minőségű árut a gyanútlan vásárlóra. 

Természetesen, magam is számos, velem megtörtént hasonló esetet tudnék elmondani, ezért a tegnapit talán meg sem kellene írnom, mivel az eltörpül a szenzációs, szaftos történetek mellett. Reggel, amint munkába menet a Ferenc téri (Mihai Viteazul tér) vásárcsarnokban kenyeret vásároltam, a piaci rész betonasztalai előtt elhaladva, egyiken zöldségféléket árultak, amiről eszembe jutott: elfogyott otthon a murok. Kértem hát egy kilót a barnaképű elárusítótól, aki miután beledobott a mérlegbe két marékkal, megkérdezte: lehet-e 3 lej értékű?

Bólintásomra még beledobott egy nagyobbat, majd nejlonzacskóba öntve nyújtotta felém. Gépiesen nyúltam a nadrágzsebbe, ahol az aprót tartom. Volt is ott összehajtva néhány egylejes, amelyeket fagyos ujjal, sebtében végigtapogatva, pontosan hármat találtam, átnyújtottam neki, majd a zacskóval indultam is tovább.

– Kérem, jöjjön vissza – szólt utánam határozottan a pénzt bögyörgető árus, amire elvörösödve nyilallt belém a szégyen: „te Jóisten, bizonyára kevesebbet adtam, azt hiszi, be akartam csapni.” Miközben azonban a pénztárcám után matatva visszaértem, felém nyújtott egy egy lejes bankót.

– Tessék, eggyel többet adott!

Zavartan hebegve köszöntem meg, tettem zsebre, majd távoztam, de a lelkiismeret-furdalás, azóta sem hagy nyugton, amiért egy olyan sötétképűt, akinek otthon valószínűleg nem nyitottam volna ajtót, kapásból bizalmatlanul kezeltem. Legszívesebben visszavittem volna neki a lejt, de hát ekkora sikerélményben a közeljövőben valószínűleg nem lesz részem, ezért a kezemben lévőt nem hagyhatom ki.

Természetesen, az esetemmel nem azt akarom mondani, hogy minden gyanús alaknak nyissunk ajtót, azokban feltétlenül bízzunk meg. Mielőtt azonban valakit megítélnénk, próbáljunk megbizonyosodni feltevésünk alaposságáról, mert meglehet, az illető alapvető tulajdonsága – a számtalan ellenpélda dacára – talán mégiscsak a becsületesség, a jóság.