Testvériség vagy realizmus?

Felkarolja-e az EU a hányatott sorsú, kettészakadás szélén álló, orosz agressziónak kitett Ukrajnát?

Erkölcsi kötelessége lenne, hiszen az ukránok az egyetlen nép, amely véráldozatot vállalt az Európához való tartozásért, miközben a többi volt szocialista tagország esetében a lakosság jóléti megfontolásokból lelkesedett az uniós csatlakozásért. Az EU végül is a népek testvérisége eszméjére épült, az összefogásra, a bajba kerültek megsegítésére.

1989 után a Nyugat ezért karolta fel a szocializmus börtönéből frissen felszabadult Kelet-Európát, s szintén a szolidaritás nevében segítette különböző formákban több száz milliárd euróval az elmúlt 25 év alatt.

Gerincességükkel, következetességükkel és bátor kitartásukkal az ukránok (mármint Ukrajna ukránul beszélő, ukrán nemzeti öntudatú rutén-ukrán fele) vitathatatlanul megérdemeli az egyenlő bánásmódot.

Csakhogy éppenséggel az uniós taggá vált volt szocialista országok kiábrándítóan siralmas teljesítménye (Lengyelország és Észtország kivételével) igencsak visszavette a nyugatiak kedvét az újabb keleti szerencsétlen felkarolásától.

Kell-e az EU-nak még egy csődtömeg, még ha lakosságának egy része komoly áldozatot vállal is az EU-ért? Főleg, ha ezáltal felbőszítik az orosz medvét? Ukrajna ugyanis tökéletesen beillik az önfenntartásra képtelen kelet-európai országok profiljába. Felkarolása jelentős anyagi segítséggel járna, csupán a rövid lejáratú adósságok és a folyó költségek fedezésére a következő két évben 35 milliárd euróra lenne szüksége! Fejlesztések és életszínvonal növekedés nélkül, csakis a szinten tartáshoz! Különben leáll a közbérek és nyugdíjak folyósítása, (vagy jelentősen csökken), nincs miből finanszírozni oktatást, egészségügyet, kultúrát stb. Önerőből Ukrajna nem képes erre. Holott Európa egyik legjobb termőföldjeivel rendelkezik, mégis egyetlen ukrán mezőgazdasági cég sem nőtte ki magát nemzetközi nagyvállalattá! Hatalmas fémiparral rendelkezik, a Donbass-medencében több száz – zömében szovjet méretű mamut – kőszénbánya, kohászat és gépgyártó üzem működik, mégis egyik sem volt képes közülük nemzetközi játékossá válni! Éppen ellenkezőleg, a 15 milliós lakosú „óriás-Zsil-völgye” hatalmas szubvenciókat nyel el évente! (Összehasonlításképpen az igazi Zsil-völgyének kevesebb, mint 150 000 lakosa van, s ha hozzászámítjuk a vajdahunyadi kohászvidéket, akkor sem éri el a 250 000-t). Tudományos téren sem találkozni ukrán sikerrel, az ország e téren is nyugati (vagy távol-keleti) importra szorul. Kevés ukrán lenne elégedett, ha például a korházakban csakis ukrán kifejlesztésű berendezések működnének, ha csak saját kifejlesztésű gépkocsikat, mobiltelefonokat, számítógépeket, fényképezőgépeket stb. használhatna. Ugyanúgy, ahogy a románok, magyarok, csehek, litvánok stb. sem, ha nem élvezhetnék a nyugati tudományos vívmányokat, és csupán saját műszaki „csodáikra” szorítkoznának. Ukrajna sem kivétel, sőt, a helyzet még rosszabb, az életszínvonal még alacsonyabb, a saját teljesítmény még gyengébb. Végül is a 45 milliós ország gazdasági teljesítménye háromszor kisebb, mint a nem egészen 10 milliós Svédországé, hogy csak egy közepes népességű nyugati országot vegyünk példának. (Amúgy a 20 milliós Románia, és a 10-10 milliós Magyarország és Csehország még együttvéve sem érik el a skandináv ország teljesítményét). Hasonló méretű népessége és jobb természeti adottságai ellenére Ukrajna nem európai Dél-Korea, amely jelentősen hozzájárulhatna az EU globális pozícióihoz, hanem volt szocialista társaihoz hasonlóan malomkő, felvevőpiaca pedig valósággal eltörpül a 200 milliós Brazília, 250 milliós Indonézia, vagy az egymilliárdot meghaladó India és Kína mellett.

Testvéri szolidaritás vagy reálpolitika? Remélhetőleg előbbi is helyet kap Brüsszel hosszú távú döntéseinél.