Villák árnyékában

A régi korosztályból már nagyon kevesen élnek, akik emlékezhetnek, hogy Rákosi Mátyás, a kicsi, kopasz pártvezér, a magyarság sanyargatója az ötvenes évek elején, Moszkvából való visszatérése után, a pesti kerületben, Zuglóban telepedett le. Hamarosan észrevette, hogy ez a „hétköznapi” környezet nem kedvez hatalmi törekvéseinek, és nemsokára a XII. kerületi Lóránt utcában talált egy megfelelő villát. Dicső utódja, Kádár János a rózsadombi Cserje utcában lakott, egy aránylag szerény villában, ahogy mesélik, még baromfi is szaladgált az udvaron. A magyar kommunista „főurak”, a régebbi rendszer méltóságos uraihoz hasonlóan igyekeztek a budai II. vagy XII. kerületi villákat elfoglalni, természetesen nem önerőből, hanem legtöbbször az „államvédelem” segítségével, akik a „kiszemelt” villákat nagyon gyorsan átjátszották a pártvezéreknek.

No, de a magyar kommunista vezető réteg, bár sokban leutánozta a Horthy-rendszer elitjének szokásait, azért messze elmarad az afrikai, ázsiai, vagy dél-amerikai diktátorok „hatalmi tébolyától”. Ha egy picit kelet felé lépünk, az ugyancsak moszkovita, kommunista vezető réteg egy másik „agyrémes” figuráját találtuk, a román Ceauşescut, aki már sokban hasonlított a keleti kényurakhoz. Röviddel halála előtt, 1989. december 10-én egy nap alatt négyszáz fácánt lőtt le a mániákus vadász, (aki állítólag egy moszkvai útjáról tért vissza, és különösen ingerült hangulatban volt), hogy aztán nem egészen három hét után ő is golyót kapjon. A Bukarest délnyugati, történelmi negyedében felépített „építészeti csoda”, a Nép Háza, csupán egyike a román diktátor beteges hatalommániájának. Csak egyetlen adat: az épület a világ harmadik (vagy második?) legnagyobb épületének számít és „csekély” 3,3 billió euróba került. És ez akkor, amikor a román nép sorban állt a hentesüzletek előtt: csontokért. A déli és keleti kényurak palotái száz számban emelkedtek Irakban, Észak-Koreában és Afrika különböző államaiban, ahol milliók pusztultak el, polgárháborúk vagy az éhínség miatt. Mindez, nem a sötét középkorban, hanem most egy-két évtizeddel ezelőtt, vagy akár tegnap, a „demokráciák” világában.

Honnan ez az őrület, és ha már van, miért nem pusztítjuk el, miért nézi a Világ behunyt szemmel, hogy idióták, paranoid, közveszélyes gengszterek üljenek vezetői páholyokban. Talán így jó ez, talán bizonyos erőknek nagyon is megfelel ez a „perverz” állapot?

Rengeteg tanulmány jelent meg a hatalom és az emberi személyiség kapcsolatáról, alakulásáról. A nagy diktátorokról, mint Napóleon, Sztálin, Hitler könyvek tömege jelenik meg, és igyekszik a „jelenséget” megmagyarázni. Persze mindig késve, miután a világ szkizofrén urai már „sikeresen” elvégezték dolgaikat. A szomorú tapasztalatokból az égvilágon semmit nem tanulunk.

A német filozófia egyik kimagasló egyéniségének, Friedrich Nietschének az egyik központi, filozófiai gondolata a „hatalom akarása” volt. Ezen gondolat megvitatása még mindig folyik, filozófusok és pszichológusok nagy köre boncolgatja a témát, a legtöbbször éppen a „megszállott” diktátorok ténykedései kapcsán. Keresztény kultúránk nagy gondolkodóit sokféleképpen magyarázták, legtöbbször éppen a hatalmi érdekeknek megfelelően. Ideje viszont egy-két alapigazságot megfogalmazni, miszerint beteg gondolkodású, hasadt tudatú személyiségek soha ne kerülhessenek vezetői székbe. A nagy Goethe is mondotta vagy üllők vagyunk, vagy kalapács tehát vagy minket ütnek, vagy mi ütünk másokat, ha ehhez hatalmat kapunk. Még a nagy Goethével sem vitatkozom, de állítom, hogy a nagy próféták tanításában is kell lennie valaminek, miszerint szeressük embertársainkat, ahogy saját magunkat szeretjük. Ez, egy aránylag egyszerű, könnyen érthető filozófia, érdemes volna követni.

A mai, most már világszerte elterjedt demokrácia valahol erősen sántít. Sokszor tévesen értelmezik, gyakorlatban pedig mind szűkebb csoportok kezébe kerül az úgynevezett „néphatalom”. Erről is már rengetegen írtak, elég okos emberek, de senki igazán nem hallgatta meg őket. Már a zseniális angol politikus, sir W. Churchill megmondta: A demokrácia a legrosszabb kormányzási forma – nem számítva az összes többit, amellyel az emberiség időről időre megpróbálkozik.Egy jó ideje az emberiség nem is próbálkozik, mert úgy látszik belenyugodott, hogy a pénz diktatúrája ellen nem tud hadakozni.

A fenti gondolatok a Kijev melletti Janukovics-rezidenciával kapcsolatban jutottak eszembe. Az európai médiának „csemege” a villa felfedezése, nekem egy szomorú valóságra ébredés. Kelet-Európában, egy hatszor nagyobb országban, mint Magyarország, kb. 130 különböző nemzetiség él, összesen 46 millió polgár, a legnagyobb szegénységben. Az államelnök fittyet hányva minden demokratikus törvénynek az ellenzéket bebörtönzi, és mint keleti kényúr berendezkedik egy méregdrága luxusvillába. Támogatói, az ukrán maffiacsoportok forradalmat vezényeltek, de a számításba hiba csúszott. Mi lesz a sorsa a menekülő diktátornak nem tudni, de a történelem azt bizonyítja, hogy egyik nagy „kiválasztott” sem végezte „ágyban, párnákközt”. Jó alvást nem tudok ígérni neki. De mi lesz a szerencsétlen ukrán néppel?  Kikhez húzzanak? A „nagytestvér” oroszokhoz, vagy a Kánaánt ígérő Unióhoz? A kérdésre nehéz a válasz, de félő, hogy valahol valakik még sokáig fogják Ukrajnában a parazsat izzón tartani, ha ez bizonyos érdekeknek megfelel.

A szomorú valóság, hogy a luxusvillák árnyékában még mindig sok a nélkülöző, jobb sorsot érdemlő embertömeg, és úgy látszik, a hatalmasok ezen nem tudnak, vagy nem akarnak segíteni!