Zavaros világpolitikai erőviszonyok

„Mindig is voltak emberek, akik azt kérdezték: Hová megyünk? De úgy tűnik, még soha nem voltak ennyien.”

Ezt írja egy világhírű amerikai történész 1965-ben, terjedelmes könyve első fejezetének, első mondatában. Vajon ezt a kérdést hányan teszik fel pontosan 60 év elteltével ma, amikor a világpolitika zavarosabb, mint valaha.

Caroll Quigley, akitől fent idéztem, nem véletlenül bukkant fel nálam, mert egyike azon nagy tudású amerikai történészeknek, aki szakterülete mellett aprólékosan foglalkozott az aktuális politikai és gazdaági kérdésekkel, beavatott ismerője volt a globális pénzhatalom struktúrájának. Főműve az 1965-ben megjelent Tragédia és remény, egy 1350 oldalas tanulmány, melyben többek között azt is feltárja, hogyan működik a nemzetközi pénzhatalom titkos hálózata. A könyv 324. oldalán a hálózatok céljairól ez áll: „Ez nem kevesebb, mint létrehozni a pénzügyi ellenőrzés olyan magánkézben lévő világrendszerét, amely képes uralni valamennyi ország politikai rendszerét és a világgazdaság egészét. Ezt a rendszert a világ központi bankjai feudális módon kontrollálnák összhangban azokkal a titkos megállapodásokkal, amelyeket a rendszeresen tartott magántalálkozókon és konferenciákon elfogadnak.”

Művét a szerző elsősorban szűk értelmiségi körnek szánta, de hamarosan a sajtó szenzációja lett. Rövid idő után az „illetékesek” leállították a terjesztését, még a nyomdai kliséket is megsemmisítették.

Miért írok most erről? Egyszerű: még mindig vannak ellenkezői, gúnyolói az összeesküvés elméletnek. Nem hiszik, hogy ami a világban ilyen zavaros és az átlag ember számára érthetetlennek tűnik, az egy pontos stratégia része.

Quigley a XX. sz. második felében tárja fel a nyers valóságot, de már sokkal régebben, még a század elején már világos volt a beavatottak számára, hogy pl. a mindenkori amerikai elnökök hatásköre erősen korlátozott. Theodore Roosevelt, a 26. elnök még a háború előtt, 1912-ben mondja: „A látható kormány mögött trónol egy láthatatlan kormány, amely nem tartozik hűséggel a népnek...” Pár évre rá W. Wilson diplomás történész, Amerika elnöke az I. világháború alatt – híres 14 pontjáról –, békeharcos, 1919-ben Nobel-békedíjat kapott, engedélyezte a Szövetségi Tartalékrendszer, a Fed létrehozását. Wilson nagyon is ismerte az akkor már jól fejlődő „rendszert”, nem szerette, de tehetetlen volt. Elnöksége végén – már betegen – ezeket mondja: Az Egyesült Államok kereskedelmének és iparának még a legnagyobbjai is félnek valakitől, tudják, hogy létezik valahol egy hatalom... (…) jobban teszik, ha nem beszélnek hangosan....”

Igen, a XX. század elnökei mind tudták, hogy mit vállalnak, volt, aki félt, de tette, amit tenni kellett, voltak a dacosabbak, akik igyekeztek „önállósodni”. 

1963 júniusában J. F. Kennedy elnök békestratéga beszédében többek között ezeket mondja: „Beszéljünk egy témáról, amely túl gyakran burkolózik tudatlanságba, és az igazságot túl ritkán vesszük észre – és mégis ez a legfontosabb téma a világbéke tekintetében…  A békéről beszélek a háború egy új arca miatt… egy olyan korban, amikor egyetlen nukleáris fegyver tízszer olyan nagy erőt hordoz, mint amit az összes szövetséges csapat ledobott a második világháború során… egy olyan korban, amikor egy nukleáris ütésváltás halálos mérgeket tudna a szél és por által terjeszteni, a világ legtávolibb sarkaiba ültetve el, és a még meg sem született generációkat mérgezve.”

Szintén júniusban aláír egy rendeletet, amelyben az Államok szövetségi kormánya, konkrétan a pénzügyminisztérium, visszavette a dollár létrehozásának és kibocsátásának a jogát. Ezt a pénzhatalom már nem tudta lenyelni.

J. F. Kennedyt 1963 novemberében meggyilkolták. Miért? Talán békepolitikája miatt, vagy mert packázott a „háttérhatalommal”?

Ennyit a múltból, az idézetekből.

Normális az lehetne, ha nem kellene erőviszonyokról beszéljünk, de sajnos történelmünkben, a politikai, gazdasági és katonai  hatalom gyakorlása emberek között, erőszak nélkül nem képzelhető el. 

Ma, az új amerikai elnök helyzete vitás, zavaros és bizonytalan. Senki nem tudja, hogy pontosan milyen irányba mozdul el az amerikai külpolitika. Kár találgatni, várni kell.

Európa helyzete még rosszabb, káosz, fejetlen lépések, ismételten fegyverkezési tervek, amikor az egész világ a békét várja. Félünk az oroszoktól, de az amerikai elképzelést sem vállaljuk. Európának már régen nincs önálló politikai elképzelése, az Uniónak semmi, pedig Brüsszel ugyancsak büszke arra a sikeresen formálódó, folyamatosan változó sajátos politikai és intézményrendszerére, amelyre más példát a világon nem találunk. Ne is keressünk!

Befejezésül visszafordulok a „zseniális” Caroll Quigley-hez, aki a Tragédia és remény könyvének kettős értelmezést ad, és zavart okoz. Tragédia szerinte, ha a világ nem követi a „pénzügyi közösség” kijelölt útját, de a remény az, ha a világ népei mégis önként követik ezt az utat. Hozzáteszi; a témával foglalkozók nehéz akadályokba ütköznek.

Ennyi zavar után lehetünk még okosabbak?