Versenyfelhívások

  A fiatalabb generáció tagjainak számára szinte felfoghatatlan, hogy három évtizeddel ezelőtt nem telt el néhány hónap anélkül, hogy valamilyen munkaverseny-felhívás ne jelenjen meg a médiában. Történelmi évfordulók, pártkongresszusok vagy -konferenciák, pártvezérek születésnapja (Lenin, Sztálin, Mao stb. mintájára) tiszteletére egy-egy vállalat, munkaközösség nevében munkaverseny-felhívásokat tettek közzé. (Ezt a párt propagandaosztálya ötölte ki és fogalmazta meg!) S aztán az újságok, rádió- és tévéhírek telekürtölték a különböző vállalatok elért eredményeit, majd újabb és újabb felajánlásokat közöltek.

Akkoriban nemcsak illett, hanem kötelező volt csatlakozni ehhez a szocialista idiotizmushoz. A helyi pártszervek egymást túllicitálva, versengve jelentették a legfelső pártvezetésnek az újabb és újabb nagyszerű versenyeredményeket. Ezekből született a sztahanovizmus, az élenjáró dolgozó mozgalom, a felturbózott rekordteljesítmények hajhászása.

Manapság hahotázva nevetnénk az ilyen gyermekségen, de akkor mindez a vég nélküli túlórázással és vasárnapi munkanappal párosult. És miközben termelési csúcsokat döntögettünk, idehaza fokozatosan megjelent a nincstelenség. A mezőgazdasági termékek nagy része ugyanis külföldre vándorolt, idehaza az maradt, amit a jelentésekben túlhazudtak. Tehát semmi. És elfogyott a kenyérgabona, a hús, a tejtermék. Már csak jegyre kaptuk az alapvető élelmiszertermékeket. A boltok polcaira nem volt mit kiállítani kekszen és zöldségkonzerven kívül.

És mindehhez tapsolni kellett, éltetni az előidézőket. A hideg, az éhezés, a sorban állások, a sötétség korszakát meg „aranykornak” kellett titulálni. Azt is egymással versengve.

És van, aki visszasírja azokat az időket.

Fene a gusztusát!