Isten megítéli a bűnt, de a megtérőnek kegyelmet ad

„Kívánjatok békét Jeruzsálemnek, Istenünknek, az Úrnak házáért is jót kívánunk neked.” (Zsoltárok 122, 6–9.)

Az emberi élet történelme egy megfogalmazás szerint az osztályharcok története. Ha pusztán csak az emberek közötti viszonyokra gondolunk, van bizonyos valóságtartalma ennek a megállapításnak. Aki viszont tudatában van annak, hogy a történelem Ura az Örökkévaló Isten, az világosan látja, hogy a létező szellemi és emberi világ jó vagy rossz sorsa minden korban az Istenhez való viszonyulásától függött. Alapvető fontosságú tudni, hogy az ember életét romba döntő Sátánnal, nem az ember vette fel a harcot, hanem Isten akaratával megegyezően, Jézus Krisztus vállalta a bűneinkre kimondott halálos ítélet elszenvedését, a borzalmas kereszthalált. Kezdetben, Isten kiválasztotta a komoly Istenhittel rendelkező Ábrahámot, hogy az ő későbbi leszármazottai között jöjjön a Megváltó e földre. Minden korban voltak érzékeny lelkületű hívő emberek, akiknek szíve az Örökkévaló előtt megnyílt. Ugyanakkor, még a zsidó nép is gyakran hamis istenek tiszteletével „bosszantotta” a Teremtőt. Azt viszont fontos tudni, hogy Isten a bűnt még a választott nép életében sem hagyta büntetés nélkül, mert ha ez megtörténik, Sátán jogosan vádolhatta volna az Örökkévalót kivételezéssel. Ezért volt szükségszerű a zsidó népnek is tudomására hozni, hogy a bűn fenyítetlen nem maradhat, de a megtérő kegyelmet kap. Isten világos üzenete prófétája által: „Én veled leszek és megszabadítalak. Véget vetek minden népnek, akik közé szétszórtalak, de neked nem vetek véget. Megfenyítlek igazságosan, mert nem hagyhatlak büntetés nélkül.” ( Jeremiás: 30, 11.)

Kedves nemzettársaim! A bibliai, történelmi visszatekintésben találunk számos pozitív példát olyan személyekről, akik igyekeztek Isten törvényeit betartani, esetleges emberi tévedéseikért bocsánatot kérni. Ugyanakkor több olyan népről is tudunk, akiket a végpusztulás is elért, mert makacsul ragaszkodtak a bűnhöz. Elég csak a vízözönre gondolni vagy a mélyre süllyedt szodomaiakra. Izrael népének élete is hullámhegyek és völgyek között folyt. Ilyen volt a babiloni fogság, amikor a Babilónia királya, II. Nabukodonozor deportálta a zsidó népességet. A bibliai történetírás szempontjából vizsgálva is különösen jelentős eseményről van szó, hiszen mind a zsidó nemzet elhurcolása, mind pedig annak visszatérése (valamint az ország helyreállítása) ószövetségi próféciák egész sorát töltötte be.

Isten hatalmas kezében a nagy babiloni birodalom is csak egy puszta eszköz volt arra, hogy népének bálványimádó utálatosságait megítélje. A nagy szomorúság közepette is voltak hamis próféták, akik a népet folytonosan meg akarták téveszteni. Ilyen hamis prófétákról szólt Isten Jeremiás által: „Ne engedjétek, hogy rászedjenek benneteket a próféták és a jósok, akik köztetek vannak, és ne hallgassatok az álmodók álmaira, mert hazugságot prófétálnak nektek az én nevemben; nem küldtem őket. Majd ha eltelik a babiloni hetven esztendő, akkor gondom lesz rátok, és valóra váltom azt a jó szót, hogy visszahozlak benneteket erre a helyre, mert csak én tudom mi a tervem veletek – így szól az Úr –, békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek.” (Jeremiás 30, 8–11.) Szívet megindító módon fogalmazta meg szomorúságát a fogságba elhurcolt zsidó nép a 137. zsoltárban: „Amikor Babilon folyói mellett laktunk, sírtunk, ha a Sionra gondoltunk. Az ott levő fűzfákra akasztottuk hárfáinkat. Mert akik elhurcoltak minket, énekszót követeltek tőlünk, és akik sanyargattak, öröméneket: énekeljetek nekünk a Sion énekeiből! Hogyan énekelhetnénk az Úrról idegen földön? Ha megfeledkezem rólad, Jeruzsálem, bénuljon meg a jobb kezem! Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha nem emlékezem rád, ha nem Jeruzsálemet tartom legfőbb örömömnek.” A zsoltár szavai egybecsengenek a jeles erdélyi költő, Dsida Jenő a trianoni döntés után írt versének szívet megmozgató soraival: „Epévé változzék a víz, mit lenyelek, ha téged elfelejtelek! Nyelvemen izzó vasszeget üssenek át, mikor nem téged emleget! Hunyjon ki két szemem világa, mikor nem rád tekint, népem te kárhozott, te drága!” Az imát meghallgató Isten ki tud szabadítani minket is a bűneink okozta fogságból, ha összefogva, imában elkérjük Tőle a boldog, szabad életet.

Drága magyar testvéreim! Az egész emberiségről elmondható, kezdetben Istennel közösségben szabadok voltunk. Tőle elszakadva fogságba estünk. Az indulataink, a hiúság, a gőg, érzékiség, hazugság, Sátán táplálta kényszergondolatok rabságában él a világ. A napi hírek a bibliában található, végidőkre szóló jövendölések beteljesedését igazolják. Az orosz–ukrán háború mellett folytonosan jelen vannak a népek közötti ellenségeskedés kisebb, nagyobb hullámai. Izrael államot a szomszédai részéről rakétacsapások sújtják. A hamis isteneket imádó muzulmán népek egy része újra eszköz lett Sátán kezében, hogy gonosz tetteikkel a zsidó népen keresztül Istent támadják. Szomorú, hogy a migrációs összekeveredés veszélyét még a politikusok sem látják. Merkel asszony például egy bevándorló palesztin kislánytól kérdezte: milyen kívánságod van a jövőre nézve? Erre jött a döbbenetes válasz: „Vágyam az, hogy Izrael már ne létezzen többé.” Sátáni mélységbe süllyedő vezetők vigyázzatok: eljön majd a számonkérés ideje! A békés egymás mellett élés elvét valló politikai vezetők viszont elítélték nyilatkozataikban az ilyen ördögi akciót. Sőt, egyik vezető nagyon szép megfogalmazása szerint imádkoznak, hogy Izrael újra békében élhessen. Azt viszont tudnunk kell, hogy amíg Sátán és az ő gonosz démonjai meg nem kötöztetnek, addig az emberi mélyre süllyedés folytatódik, sőt fokozódik is. Ezek ismeretében Isten iránti hálaadással kell megemlékezzünk arról a csodáról, hogy Jézus Krisztus hajlandó volt lejönni e földre, hogy keresztáldozata révén a hívők elnyerjék a kegyelmet és a mennyei örök életet. Ezért, amíg tart életünk, zengjük magyar embertestvéreinkkel: „Ha az Úrral járunk, el nem téved lábunk. Ragyog utunkon mennyei fény, vezet szent Igéje, velünk van békéje. Szívünket betölti hit és remény. Jézusban bízz, üdvre más út nem visz. Szelíd hangjának engedj, s boldog lesz életed!”

Bátkai Sándor