„Minden féltve őrzött dolognál jobban őrizd szívedet!”
(Példabeszédek 4, 23.)
Az Úr szeretete emberi aggyal felmérhetetlen, ezért van szükség hitre. A Teremtő fiában, Jézus Krisztusban, az ember „szívajtaja” előtt áll, és csendesen kopogtat. Az állatok, a növények nem tudnak kilépni ösztöneik törvénye alól. A szabad döntés jogát e földön csak az ember kapta meg, ezért van a szíve ajtaján csak belül kilincs. Ő nem tör be hozzám erőszakkal. Ha megnyitom szívem ajtaját, Isten templomává válhat. Tudnunk kell, hogy az értünk életét áldozó Jézus Krisztusnak egyedüli lakhelye e földön az emberi szív. Sajnos, napjainkban Jézus Krisztus egyre „hajléktalanabb”, ami egyre több kiürült szívről árulkodik. A szív a lélek „trónterme”. Biológiailag csak egy izomtömlő, amely folyamatosan pumpálja testünkbe a vért, de nincs olyan emberi érzés, amit ne hoznánk kapcsolatba vele: félelmünkben összeszorul, ha izgulunk, a torkunkban dobog, a fájdalom szívbemarkoló, a kellemes élmény szívderítő. Akit megszeretünk, szívünkbe zárjuk. Akadnak, akiket lágy, nyíltszívűnek mondanak, másokat kőszívűnek. A felsorolás korántsem teljes, de ahhoz elegendő, hogy megállapítsuk, hogy szívünk nem csupán egy szerv, annál sokkal több. Abban a pillanatban, amikor utolsót dobban, földi életünk végére érünk, addig viszont egy pillanatig sem pihen. Egyszer viszont mindenki számára eljön az utolsó szívdobbanás. A kérdés az, hogy addig mit teszünk szívünkkel? Aki feltétel nélkül szereti embertársait, annak „nagy szíve” van. Szeretet nélkül nem lehet élni. Általában azt szeretjük, akiről azt gondoljuk, hogy kiérdemelte. Szeretet nélkül értékes kincsünket, a szívünket tesszük tönkre, s ha nincs, ami hajtsa a szerkezet, az egyszer csak megáll. Ki lopja el az elkötelezett emberi szívet? Az idegen istenek, a bálványok, az istentelen kívánságok.
Kedves nemzettársaim! Isten, az igéje révén számunkra világos üzenetet küld, amelyben nem akar bennünket félretájékoztatni. Ragaszkodjunk tehát hitvallásunkhoz: „Mert még egy igen-igen kevés idő, és aki eljövendő, eljön.” (Zsidók 10, 37.) Ismeretes, hogy sokan mondják: hisznek Isten létezésében. Ez önmagában jelentős érték, de nem elég. A Sátán sem próbálta meggyőzni az Édenben Ádámot és Évát, hogy nincs Örökkévaló Isten, hiszen ők maguk is találkoztak Istennel. Sátán csak elferdítette Isten szavait, és így nem azt cselekedték, amit Isten mondott nekik, hanem a Sátán sugallatára hallgattak. Világos üzenet Jakab apostol részéről minden magyar ember számára: „Azonképpen a hit is, ha cselekedetei nincsenek, megholt önmagában.” (Jakab 2, 17.) Fontos tehát tudomásul venni, hogy az örök életet Isten fiában, Jézus Krisztusban adja számunkra. Ő „cselekedett érettünk,” azaz egy időre otthagyta a mennyei dicsőséget, halandó emberi testben szenvedett értünk, és halálával lefizette számunkra a mennyei belépőt. Ezért fogalmaz az ige úgy: „Akié a Fiú, azé az élet; akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban”. (1Ján. 5, 11–12.) Ezek után szükségszerű, hogy becsüljük meg az értünk halált is vállaló Jézust, hogy szavait komolyan vegyük, nem elferdítve, megfordítva! „Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül” – mondja az Ige. Aki tehát Jézus példáját követi, még a keresztségben is, nem fog szomorúságot tapasztalni, amikor eljön a számonkérés napja. Van természetesen nehéz, szélsőséges helyzet is: Jézus nem „rövidlátó” ezt világosan bizonyítja a Jézus melletti kereszten függő lator, aki életének utolsó perceiben kérte el a kegyelmet. Már nem volt „életideje” bizonyságot tenni, hitét keresztségi fogadalomban is megerősíteni. Jézus ebben az esetben sem volt „szélsőséges, kegyetlen”, hiszen saját fülével hallotta, amint a lator beismerte bűnösségét, és elkérte a kegyelmet. Alapvető szükségesség tehát: csak a megvallott bűneinkre kérhetjük el a kegyelmet. Meg is kapta a vigasztaló biztatást: „Bizony mondom néked: „Ma velem leszel a paradicsomban.” (Lukács ev. 23, 43.) Jézus Krisztus bűntelen lévén, nem volt szüksége a bemerítő keresztség előtt bűnvallásra. A keresztséget értünk vállalta, hogy példát mutasson. Ezért kérte Bemerítő Jánost: „Engedj most, mert így illik nekünk minden igazságot betöltenünk!” (Máté ev. 3, 15.) A megváltás, az üdvösség titka tehát: elismerni vétkeinket, utána Istentől tudatosan elkérni bűneink bocsánatát, a kegyelmet. Fontos tudni: Jézus a hitvalló keresztséget igazságnak minősítette. Ő maga is így cselekedett, mert ez isteni rendelkezés. Példamutatásával a mi számunkra tett jót, nem akart bennünket megtéveszteni.
Drága magyar testvéreim! Szükséges tudomásul vennünk a hit bibliai meghatározását: „A hit a nem látott dolgok valósága... hit által értjük meg, hogy a világ Isten beszéde által teremtetett.” (Zsid. 11, 1–2.) Tudományosan sem kell erőlködni a bizonyításért, hiszen oxigén és számos gáz vesz bennünket körül, tudunk létükről, de fizikai szemünkkel nem látjuk őket. Ami Jézus korában csodálkozást váltott ki, különös és meglepő az volt, hogy sokan látták csodatetteit, mégsem hittek benne. Vagyis, nem akarták elfogadni, hogy Isten küldötte az emberek megmentésére. Ebbe a mélységbe csúszott bele napjaink embere is, Európát és a világot irányító korrupt vezetők sokasága. Borzasztó fájdalommal fognak majd rádöbbeni az ige figyelmeztető valóságára: „Amit vet az ember, azt aratja is.” (Galata 6, 7b.) Isten az egyetlen jó magot, Jézus Krisztust leküldte erre a földre. Jézus nem ember indulatából született, hanem a Szentlélektől fogantatott és így nem örökölte a bűnt. Ő mindig szeretetet vetett. A kereszten gyilkosaiért imádkozott: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekednek!” A legrettenetesebb körülmények között is vetette a szeretet magját. Soha ne mond, hogy az én nehéz körülményeim között nem lehet ezt tenni. Olyan könny és vérhullatással senki nem vetett, mint Ő. Bőven aratta bűneink büntetését ott, a Golgotán. Nincs olyan kicsi dolog, amit az Ő nevében tettél és bőven ne teremne. Van területed, Isten bízott rád embereket. Vessél, hogy egyszer majd gazdagon arathass, mert lesz megjutalmazás, és akkor boldogan zengheted: „Ó, mily boldog ember, ki csak az Úrnak él, s kéz a kézben fogva semmitől sem fél. Künn a nagyvilágban bár dúlhat száz viszály, csupa napsugár a szív, hol Jézus a király.”
Bátkai Sándor
Hozzászólások