Tizenhármak

Tizenhárman voltak – tábornokok, köztük egy ezredes – akiket 1849. október 6. napjának hajnalán, reggelén az aradi vár közelében golyó által vagy akasztófán kivégeztek.

A vád, nagyvonalakban a hatalom részéről: haza- és felségárulás.

A másik oldal nézőpontja szerint a magyar nemzet hőseivé lettek, holott sokan közülük nemhogy magyarok nem voltak, de a nyelvünket sem, vagy alig-alig beszélték.

A magyarok szerint azonban igaz ügyért harcoltak és áldozták életüket.

Voltak, vannak viszont olyanok, akik szerint gyilkosok: egy hazai román történész szerint negyvenezer ártatlan román civil lemészárlásáért felelősek. Hiába cáfolták a tényt a vádat elindítónál jóval tudósabbak (valódi, létező dokumentumok alapján), a tévhit máig áll a lakosság egy részének körében. Ugyanakkor, általában, mélységes hallgatás övezi az olyan, az 1848–49-es forradalomban elkövetett szörnyűségeket, mint például a román felkelők nagyenyedi, polgári lakosság elleni vérengzése (a város központjában, a kicsiny vár falába illesztett kőtábla a kívülálló számára nem teljesen egyértelmű szövege emlékezik meg róla), amelyek nem illenek a (román) nemzet történelmének dicsőséges lapjaiba.

Amúgy (majdnem) köztudott, hogy minden nép, nemzet kiválasztja a történelemből a számára kedvező, dicsőséges pillanatokat, győzelmeket, és azokat igyekszik besulykolni a következő nemzedékek tudatába, mintegy igazolandó saját népének bátorságát, kiválóságát, egyszersmind nagyvonalúan elsiklódva a kedvezőtlen, esetleg kínos epizódok fölött.

Az aradi tizenhármakon azonban még az ellendrukkereknek is nehéz fogást találniuk, ha csak nem olyan, mélyen övön aluli (tudatlanságról árulkodó, szégyenteljes) ütéssel, mint amire a fentiekben utaltam.

Persze érdekes lenne belelátni az egykori Habsburg-tisztek gondolataiba, amikor a császárt elhagyva a magyar forradalomra esküdtek fel. Vajon biztosak voltak-e a győzelemben – katonaemberek lévén alighanem fontolóra vették a reális erőviszonyokat –, vagy egyszerűen a zsarnoksággal szemben a szabadság eszméjére tették fel életüket, és kockáztattak? Szerintem ez utóbbi a valószínűbb.

Aki meg sem kísérli az összecsapást, soha nem győzhet. Aki megpróbálja, talán igen.

A magyar forradalom és szabadságharc, jó százhetven éve, nem végződött – az adott korban aligha végződhetett volna – katonai győzelemmel, arra még nem érett meg az idő. Az utókor szemében azonban az erkölcsi győzelem a bukás dacára teljes, sőt, az egész kontinens számára új távlatokat nyitott.

A bukás és győzelem szimbóluma a 13 aradi vértanú. Bár alaposabb vizsgálattal számukat legalább 17-re, ha nem többre emelhetnénk, holott nem mindeniküket október 6-án végezték ki.

A magyar történelem a forradalom utáni szörnyű Habsburg-megtorlásról (kivégzések, börtönbüntetések) beszél. Igaz, de mindez arányaiban köszönőviszonyban sincs a következő század borzalmas, szinte elképzelhetetlen, az örmények törökök elleni, majd sztálini és hitleri, újabban a jugoszláv háború tömegmészárlásaival. A sor távolról sem teljes.

Ma a 13 (de inkább több) aradi vértanúra emlékezünk. A 14.-nek mondott Ormai (Auffenberg) Norbertnek, az 1849.  augusztus 22-én kivégzett ezredesnek, Ludwig Hauknak, a börtönben megtébolyult Lenkey Jánosnak az aradi minorita templom előterében állítottak még 1903-ban emléktáblát, Kazinczy Lajos ezredesnek (kivégezték 1849. okt. 25-én) az aradi központi református templom előterében áll az emléktáblája.

Emlékezzünk kegyelettel, mély tisztelettel mindannyiukra.

Nem hinném, hogy mártírokká akartak válni.

De hiszem, hogy tiszta lelkiismerettel haltak meg, abban a meggyőződésben, hogy vannak dolgok, amelyek az egyén életénél is fontosabbak, s amelyekért érdemes életet is áldozni.