Élet a zaklatás, a megfigyelés és a gondviselés árnyékában

Gazda Józsefet élmény hallgatni, mondhatni, hogy élő történelem. A háromszéki tanár és író életére rányomta a bélyegét a huszadik század második felének viharos korszaka. Életéről vaskos regényt lehetne írni – saját maga írta meg nemrég Miért is éltem címmel. A kötetet nemcsak saját emlékeire, vagy naplójára alapoz, hanem a 900 oldalas Securitate-s dossziéja – melyet néhány évvel ezelőtt kért ki – irataira is. A kötetet vasárnap a Hunyad Megyei Magyar Napok keretében mutatta be a lupényi református templomban, Benedekfi Dávid helyi RMDSZ-elnök meghívására. 

Gazda József már gyermekkorában megtapasztalta a szovjet „felszabadítás” és a kommunizmus létrejöttével kapcsolatos borzalmakat. Még fiatal egyetemista volt Kolozsváron, amikor a securitate figyelmébe került. 1956. november elsején koszorúzást szervezett a Házsongárdi temetőben az ott nyugvó nagy magyar személyiségek sírjainál, melyen több száz fiatal – többnyire egyetemista – vett részt. A sírok megkoszorúzása után arra kérte a tömeget, hogy egy perc néma csenddel emlékezzenek meg a magyar szabadságharc hőseire, beleértve az új hősöket is – azokban a napokban Magyarország fellázadt a kommunista rémuralom ellen. Ez nyilván felkeltette a politikai rendőrség figyelmét, de csodával határos módon megúszta a letartóztatást. Az Isteni gondviselés mellette volt, mesélte a lupényi templomban összegyűlteknek. Azokban az 1956 késő őszi napokban volt legbüszkébb magyarságára, amit az is fokozott, hogy egy bizalmas pillanatban volt katonatársa, egy román fiú, a fülébe súgta, hogy csodálja a magyar nemzetet.

A zaklatások folytatódtak, a magyarországi forradalom nyomán Romániában is nagy megtorlási hullám zajlott, mindenekelőtt a magyarság és az egyetemisták körében, ezért is számolták fel 1959-ben az önálló kolozsvári magyar egyetemet a román egyetemmel való összevonás révén. Gazda Józsefet az egyetem elvégzése után például nem vették fel a sajtóhoz, a kommunista hatalom szemében megbízhatatlannak számított, holott főállású szerkesztőségi munkára készült, s már egyetemista korában közölt írásokat erdélyi lapokban. Hivatásos újságíró helyett magyar szakos tanár lett, előbb Székelykocsárdra, majd Nagyenyedre és végül Kovásznára került, ahol pedagógusi pályája mellett szerteágazó írói és művelődésszervezői munkát is folytatott a megélhetési nehézségekkel dacolva. Nagyenyeden például a rajoni párttitkár személyesen tiltotta meg, hogy lakást utaljanak ki neki, holott akkoriban már családja is volt. Az Isteni gondviselés azonban ismét segítségére jött, egyik vasúti utazása során véletlenül éppen a rajoni párttitkár tartományi felettesével utazott, akinek közbenjárására megoldódott a lakáskérdés.

A szekus megfigyelés folytatódott, 1989-ben lezárt dossziéja áttanulmányozásából megtudta, hogy sok besúgó jelentett róla, s a jelentések az élet számos területére kiterjedtek, mivel diákjaival színdarabokat, előadásokat, különféle magyar rendezvényeket is szervezett, melyekkel Erdély különböző vidékein léptek fel. Sőt, a rendszer családját is zaklatta, felesége például a textilművészet kimagasló képviselője volt, mégsem vették fel a szakszövetségbe.

A szekusok másképp is nyomást próbáltak gyakorolni rá, 1966-tól igyekeztek beszervezni besúgónak, de Gazda József erre nem volt hajlandó – a beszervezési próbálkozások elutasításáról külön fejezet olvasható a könyvben, Légy becstelen címmel. Így hát kénytelen volt lemondani másik álmáról, arról, hogy világot láthasson. Hiába folyamodott útlevélért, kérését mindig elutasították. Amíg az Isteni gondviselés ismét rá nem mosolygott. Székelyföldi látogatásai során Fazekas János miniszter, a román kommunista párt központi bizottságának tagja meglátogatta kovásznai otthonukban, felesége textilipari munkásságáról érdeklődve. Ennek nyomán sikerült elintézni az útlevelet is, 1970-től beutazta Franciaországot, Nagy-Britanniát, Spanyolországot és Olaszországot, de még olyan egzotikus országokba is eljutott, mint Irán, Afganisztán vagy Pakisztán! Összesen 50 országot járt be, utazásai során személyesen szembesült a modernitás és a tradíció egyetemes konfrontációjával, könyvet is írt róla.

Nemcsak külföldi országokat járt be, itthon is sokat utazott, emberekkel beszélgetett, a rendszerrel való szembenállás jegyében. A kommunizmus hangosan hirdette a múlt végső eltörlését, Gazda József viszont éppen a múlt megmentését vállalta fel önkéntesen: magnetofonnal járta a falvakat, városokat, több mint 2500 emberrel készített beszélgetéseket rögzített, majd ezek alapján több könyvet is írt. Ma is tartó írói pályafutása során 38 könyvet írt, Erdélyről, a magyarságról, a múltról, az irodalomról, a művészetről, a nagyvilág érdekességeiről és legutóbb saját életéről. Valamennyi érdekes olvasmány, így aligha meglepő, hogy minden könyv elfogyott, a szerző pedig szívesen dedikált.

Benedekfi Dávid kérdésére válaszolva, erős magyar hazafiként Gazda József azt üzente a könyvbemutató végén a Zsil-völgyi – és általában a Hunyad megyei – magyarságnak, hogy minden áron őrizze meg nemzeti önazonosságát és annak legjelentősebb kincsét, az anyanyelvet. Imádkozik a szórványért, noha nem ért egyet az elnevezéssel, a maradványt helyesebbnek tartja.