Hetven év reménység és helytállás

Kettős ünnepet ült a hétvégén a dévai magyarság. A III. Nemzedéktalálkozóra összesereglett hajdani diákság a találkozás örömén túl hálás szívvel elevenítette fel a kereken 70 évvel ezelőtt, 1952-ben újraindult dévai magyar középfokú oktatás évtizedeit.

Számadás is ez az ünnep – fogalmazott az ünnepi megnyitón László Gergely Pál dévai véndiák, aki a szervezők nevében Kásler Enikő tanárnővel közösen köszöntötte az egybegyűlteket a Művészeti Színház nagytermében. Rövid történelmi visszatekintésben elevenítették fel a 17. századi gyökerekkel bíró dévai középfokú magyar oktatás múltját, melyre a 20. század jókora fekete foltokat mázolt. A két világháború között, a Magyar Királyi Állami Főreáliskola román tanintézménnyé való nyilvánítását követően, a Hunyad megyei fiatalok csupán a szomszédos vagy távolabbi megyékben érettségizhettek magyarul. 1952-ben sikerült végre újraindítani a dévai magyar középiskolát, és azóta, számos kényszerű átszervezéssel, de folyamatosan biztosított a középfokú magyar oktatás Déván  – elevenítette fel az iskolatörténet néhány epizódját László Gergely Pál. A hetven esztendő számos hullámvölgye – tagozattá sorvasztások, megszorítások – után 2005-ben újabb sikertörténet koronázta a helyi közösség kitartó küzdelmét. Megalakult a Téglás Gábor Elméleti Líceum, akkori nevén Iskolacsoport, mely rövid időn belül a megye magyarságának oktatási, kulturális központjává nőtte ki magát – számolt be Balogh Károly Csaba, a tanintézmény jelenlegi igazgatója, megköszönve mindazok munkáját, akik hozzájárultak, hogy az idei tanévnyitón 18. születésnapját ünnepelhesse a Téglás Gábor Elméleti Líceum, és jelképes nagykorúsításával egy újabb fejlődési korszak elé nézzen. 

Nem csupán intézménytörténeti számvetést hozott a nemzedéktalálkozó. Mindenkinek percnyi megállást is jelentett, mérlegvonást: mi jót, mi rosszat hoztak az iskolai ballagást követő évek, évtizedek. Hogyan épült be a mindennapokba, mennyire jelentett szellemi táplálékot az évek során az iskolában szerzett tudás, tapasztalat.

Dulinszky László véndiák, a nemzedéktalálkozó egyik lelkes szervezőjeként elevenítette fel az 1980-as évekre eső diákéveit, a hazafias munkát (ócskavas-, papír-, rongygyűjtést, iskolai selyemhernyó-tenyésztést, vasárnapi várostakarítást), a „lelkes” ünnepi felvonulásokat, a rendszeres nyilvános megszólásokat stb. Mindez azonban csak a miliő volt. A külső körülmények szerencsétlen alakulása. A lényeg akkor is az embereken múlott. – Mai napig folyton visszatérő emlékem az a pillanat, amikor Boros László tanár úr, az akkoriban meglehetősen veszélyes csínytevésünk után – krétával dobigáltuk Ceauşescu falon függő arcképét – megállt a padsorok között, és elszavalta a Székely himnuszt. Akkor hallottam először ezeket a sorokat. De egy életre belém vésődött, és meghatározta a további világlátásomat. Úgy gondolom, minden tanárnak, oktatónak, de szülőnek, nagyszülőnek is elsődleges feladata, hogy felébressze, kibontakoztassa a gyermekekben a magyar öntudatot, hogy Csaba királyfiként csillagösvényen vezesse őket – fogalmazott Dulinszky László, e rövid emlék felelevenítésével hajtva fejet a dévai magyar oktatás mindazon pedagógusai előtt, akik a legnehezebb időkben is emberségről, gerincességről tettek tanúságot, és arra törekedtek, hogy elültessék az egyetemes értékeket a reájuk bízott gyermekek lelkében.

A szombati ünnepségen virággal, tapssal köszöntöttek minden jelenlévő dévai magyar pedagógust. A sort Reichenuer Mária tanárnő nyitotta meg, aki 1960-tól több évtizeden keresztül tanított a dévai magyar középfokú iskolában.

A nemzedéktalálkozó egyfajta híd szerepét is betölti, hiszen lehetőséget teremt a különböző korszakokat megélt hajdani diákok közötti találkozásra, tapasztalat-átadásra, egymás erősítésére. Rávilágít, hogy kicsiny közösség tagjaként is lehet nagyot álmodni, és azt meg is valósítani – fogalmazott Szász-Barra Zsófia kisebbségi és informatikai tanfelügyelő, aki a dévai magyar iskola véndiákjaként, későbbi tanáraként is örömmel nyugtázta, hogy az általános népességfogyás ellenére, a helyi közösségnek sikerül megőriznie a magyar oktatási hálózatot Hunyad megyében.

A közösség életében fontos mérföldkövet jelent egy-egy nemzedéktalálkozó, amikor a szülőföldön maradt és a messzi földről hazatérő hajdani diáktársak újra egymásra találnak, erőt, reménységet meríthetnek a hajdani emlékekből. Kásler Gábor véndiák, a III. Nemzedéktalálkozó fő szervezőjeként hálával emlékezett Zsók Bélára, a dévai nemzedéktalálkozó megálmodójára és Szathmáry Rózsa tanárnőre, aki a szervezésben nyújtott hathatós segítségen túl megírta az iskola történetét. „A dévai nemzedéktalálkozó immár hagyománnyá vált és ezért köszönettel fordulok mindenki felé, aki a mostani, nem túl alkalmas időkben is vállalta a szervezői munkát” – mondta Kásler Gábor, színpadra szólítva a szervező csapat tagjait: Dulinszky Lászlót, Iudt Borbálát, Turi Györgyöt, László Gergely Pált, Balogh Csaba-Károly iskolaigazgatót, Pogocsán Ferdinánd alpolgármestert, valamint Kásler Enikőt és Kásler Edgárdot.

A Gaudeamusszal kezdődő ünnepséget a Ballag már a véndiák közös eléneklése zárta. Nagy Dorottya, idei végzős Vántsa Zoltán Iskolában című versével gazdagította az alkalmat: „Én itt tanultam. / Nemcsak a Magyart, a Fizikát. / Ember lettem! És hittel vallom: / szeretni kell az iskolát, /  mert szentély ez.”

Gáspár-Barra Áron, hajdani diák zenésztársaival, Moldován Balázzsal és Pusztai Hangával az elmúlt évtizedek slágereiből hozott válogatással hangolta jókedvre az egybegyűlteket. A nemzedéktalálkozó résztvevői a délelőtti megnyitó alkalmával egyperces csenddel adóztak a hajdani tanárok és diáktársak emlékének. Az ünnepséget követően a dévai református és római katolikus temetőkben megkoszorúzták az elhunyt tanárok sírját.

A nemzedéktalálkozó a Téglás Gábor Elméleti Líceumban ünnepi ebéddel folytatódott, ahol Szőcs Béla, Győrfi Gyuszi, Herceg Tóni, Palló Lajcsi zenekara biztosította a jó hangulatot.