A résre nyitható kapu

Barják László seléndi plébános a szórvány szórványában szolgál, olyan, ma már többségében románok lakta településeken is, ahol öröm egy tucatnyi hívő a vasárnapi misén. 

Most, kivételesen a vasárnapi misék elmaradtak, mert a hívekkel együtt a temetőkben emlékezett az elhunytakra, majd megszentelte a sírokat. Mellé szegődtem. A szolgálat szempontjából számára ez az év egyik leghosszabb napja, hisz délelőtt kezdett Dezsőházán, és szürkületben végzett Honctőn.

Útközben pedig volt idő beszélgetni emberekről, egyházról, szolgálatról.

Dezsőházára

tíz óra előtt érkezünk, lassan ballagunk fel a dombra, amelynek közepén méltóságteljesen trónol a hatalmas tölgyfa, s joggal büszke magára, hisz lombkoronája csak megtépázott, de zöldebb, mint a kereszthez vezető utat szegélyező gesztenyefáké. A családok temetéskor és esküvőkor gyűlnek össze nagyobb létszámban, tartja a mondás, most ez előbbi szolgáltatja az együttléthez az alkalmat.

Itt a római katolikus hívek száma hatvan körüli, a temetőben mégis körülbelül százan lehetnek, sokan Aradról, Temesvárról, Magyarországról érkeztek, hogy virágot helyezzenek szeretteik sírjára, gyertyát gyújtsanak emlékükre. „Ha hiszünk, nyugodt a lelkünk”, vigasztalja a jelenlévőket rövid megemlékező prédikációjában Barják plébános, de mennyire vigasztalódhat, aki gyermekét, szülőjét, végigkínlódott élete párját hozta fel ide utolsó útjára? Az emlékek azonban kitörölhetetlenek, másképp miként jöhet fel ide valaki két bottal, vagy sajgó, erejét vesztett lábbal?

Ahogy halad a plébános a sírok szentelésével, úgy oldódik szemmel láthatóan minden családban a feszültség. Rég látott ismerősökkel, távoli rokonokkal, messze került falubeliekkel ölelkeznek össze, kérdeznek egészségről, hozzátartozókról, mert a sír hazaszívó ereje megingathatatlan. „Sárzik, porzik a dezsőházi utca”, eleveníti a régi nótát egy idős bácsi, majd hozzáteszi, hogy amióta leaszfaltozták a főutcát, már ez sem érvényes, de szóba kerül a száraz ősz, a mezőgazdaságot sújtó esőhiány, a fogyás, elvándorlás.

Barják plébános befejezi a sírok szentelését, ruháját összehajtva a csomagtartóba helyezi, aztán még megnézzük a templomot, és lassan átgurulunk

Seléndre,

miközben megtudom, hogy hiába rendeltetett ide a plébánia, oly kevés római katolikus hívő, hogy ennek fenntartása kilátástalan, ezért Barják László Temesvár mellett, Újszentesen lakik, onnan utazik szolgálni, meghatározott program szerint misézni, temetni, vagy esketni ami viszont már a csoda határát súrolja itt a magyarság körében.

Pedig habár Seléndet a XVIII. században még jobbára románok lakták, Deseő Ádám gróf uradalma megszervezésével párhuzamosan magyarokat is betelepített a XIX. század második felében, ekkor evangélikus és római katolikus iskolával is rendelkezett. A XX. század elején még több mint hatszáz magyar lakott itt, ma a római katolikus hívek száma, Kávna és Lugozó falvakkal együtt talán ötven.

Ha esik, a temetőig csak gumicsizmában lehet felkaptatni, most azonban kőszáraz a föld, lépésben, de felhajthatunk. A temető sajnos gondozatlan, az elgazosodott bokrok embermagasságúak, létszik, néhány sírt csak most, halottak napjára kapartak elő a rokonok.

Alig kéttucatnyian várnak az emlékezésre és sírszentelésre, a szertartás itt rövid, s akárcsak Dezsőházán, a hangulat lassan feloldódik, az utolsó emlékező gondolatok alatt már lazább beszélgetés folyik. A legnagyobb gond itt is az elvándorlás, a hívek idősek, jó, ha a vasárnapi misére húszan betérnek Isten házába. A fiatalok munkalehetőség hiányában menekülnek innen, aki marad, az pedig Pankotára vagy Borosjenőbe ingázik.

A gondozatlan temető a plébánost is zavarja. „Nem az én dolgom lekaszálni a füvet, a hívek kellene megszervezzék, de ki jöjjön ki, hisz mind öregek? Már a harangozóm is román…” – magyarázza, aztán később elmondja, egy plébánia fenntartásához minimum ötszáz lélek szükségeltetik.

Mire

Buttyinba

érünk, már egy óra van, s Barják plébános a rozsda millió árnyalatával hintett dombok között kanyarogva, útközben felkészít, hogy itt még annyi magyarra se számítsak, mint Selénden. A kereszteződésben strázsáló rendőrkocsit jóindulattal a véletlen számlájára rovom, habár a vasárnapi ebédidőre rögzített egyenruhás jelenlét nem éppen életszerű ebben az országban.

A kereszt alatt terítővel takart asztal várja a plébánost, kicsit elbeszélget a sekrestyés, harangozó szerepét betöltő idős nénivel, aki aztán tömjént gyújt és a kétnyelvű emlékezés alatt füstöl. Buttyin egyébként az egyetlen hely, ahol a helybeli hívek ennyire megadták a módját.

A temetőben külön részen az ortodoxok, és külön a római katolikusok, a kapu mellett egy halom, összedobált régi sírkő hever. Figyelem az arcokat, ki mondja a plébánossal együtt magyarul a Miatyánkot és az Üdvözlégyet, így próbálok magyarokat kifürkészni egy rövid beszélgetésre. Aztán ugyanazok románul is elismétlik a két imát, de közvetlen mellettem egy házaspár magyarul beszélget, találgatják, mikor érhet hozzájuk a plébános sírt szentelni. Megtudom, az asszony buttyini, férje nagykárolyi származású, most Temesváron élnek, gyermekük az óceánon túl. „Nincs itt tíznél több magyar” – válaszolnak kérdésemre, pedig a kereszt körül legalább hatvanan összegyűltek, igaz viszont, hogy a 2002-es népszámláláskor a községben 22-en vallották magyarnak magukat. Aztán segítenek, diszkréten odahívnak egy idős nénit, ő magyar és Buttyinban él, rendszeres templomjáró. Bemutatkozunk, családneve román, négy évtizede élnek boldog házasságban, „a férjem mindig ösztökél, hogy menjek csak a magyar misére a templomba”, mondja. Tizenöt éve még plébániájuk is volt, ma örülnek, ha 12-15 hívő belép a templomba a vasárnapi misére. A vegyes házasság és az elvándorlás a buttyini magyarság megfogyatkozásának két fő oka, magyar óvoda, iskola sehol nincs a környéken.

Barják plébános fő gondja itt még az 1817-ben épült római katolikus templom állapota. Az esővízcsatorna hiányzik, a tetőcsere odázhatatlan, a helyi önkormányzat apróbb javításokra adott már pénzt, de bármikor beeshet az eső, télen befolyhat a hólé. A hozzá tartozó templomok állapotának elemzése közben

Borossebesbe

érünk, az óramutató pedig a kettes számhoz. Matyi bácsi, a harangozó a templomban csatlakozik hozzánk. A hívek száma meghaladja a százat, itt a legnagyobb a római katolikus közösség, majd akarva-akaratlan kicsusszan, hogy annak idején talán ide kellett volna a helyezni a kistérség plébániáját. A templom tiszta és gondozott, télen fűthető, látszik, hogy a hívek magukénak érzik, és ekképp is gondozzák. A vasárnapi emlékezésre, az elszármazottakkal, rokonokkal, talán hetvenen lehetünk, zömében magyarok, rácsodálkoznak, összeölelkeznek a régen látott ismerőssel, baráttal.

A dombon található, rendezett, lekaszált füvű temetőben, szigorú elosztás szerint külön részen a római katolikusok, a reformátusok, az ortodoxok, baptisták, zsidók. A régi, állomás melletti temető szétszántása beforratlan, vélhetően soha nem gyógyuló seb a borossebesiek számára, annak ellenére, hogy 1962 után oda már nem temetkeztek. De ott püspököt, akadémikust helyeztek örök nyugalomra, szinte minden helybeli magyar temetett oda felmenőt, nem véletlen, hogy ez kerül szóba legelőször.

A múlt és jelen itt is szoros fonatban él, a magyarság fogyása megállíthatatlannak látszik. „Az maga szerint normális, hogy székely szülő gyereke ne tudjon magyarul?” – teszi fel a költői kérdést valaki.

Amíg Barják plébános a sírokat szenteli, régen eltemetett magyarokat keresek, sok kövön azonban az évszám kiolvashatatlan, aztán látva kurkászásomat, egy idős bácsi szólít meg románul, s mivel korábban hallottam magyarul beszélni, nyelvet váltok, arca pedig láthatóan felenged. Golyó sértette síremlékeket mutat, aztán elmagyarázza, miként lőtték innen a dombról az oroszok lent a magyarokat, távolra mutatva pedig jelzi, hol lehetnek a tömegsírok. „Mindent elloptak a magyar halottakról, volt, akinek a csizmáért térdből egyszerűen lenyisszantották a lábát” – lapozott a családi szájhagyomány szósorai között.

Az emlékezés, sírszentelés egy bő órát tart, a későbben, sietve érkezőket sem utasíthatja vissza Barják plébános. Elbúcsúzunk, mire végez a szenteléssel, a temető is kiürül, a csend és nyugalom visszaszáll az öröklétbe merültekre.

A vasárnapi körút és szolgálat utolsó állomása felé haladva Barják László magáról is beszél, arról, hogy már az iskolában eldöntötte, hogy a papi pályát választja, a gyulafehérvári szemináriumról, majd a római ösztöndíjról, az egyházi jogban való jártasság megszerzéséről, a hétköznapokról. S mire belemerülünk, már

Honctőn

vagyunk a temetőkapuban, ahol Cristi, Barják plébános helybeli mindenese mosolyogva fogad, és eldicsekszik: személyesen hívott fel minden római katolikust, hogy jöjjenek ki a temetőbe, de pont ma nagy esküvőt tartanak, úgyhogy kevesebben lesznek. Cristi szakmája erdész, előbb ortodox, majd római katolikus pap akart lenni, felesége katolikus román. A plébános halkan figyelmeztet, hogy itt még nehezebben lelek magyar szóra, mint Buttyinban, hisz mindössze 10-12 híve maradt, azok is inkább románok, nincs, kinek magyarul misézzen, ezért már csak jelentősebb egyházi ünnepek alkalmával utazik ide. A templom még elfogadható állapotban, a püspökségtől kapott cserepeket bent raktározzák, hátha egyszer összegyűlik a pénz a cserére, ebben Cristi optimista.

Aztán Barják plébános beöltözik, a 30-40 ember közelebb lép a sírok között, de már csak románul tartja a megemlékezést.

Sétálok, itt is magyar sírokat keresek, de alig találok néhányat, azok is jobbára elhanyagoltak, a feliratok kisilabizálhatatlanok. Egy hármas csoport magyarul diskurál, odalépek, beszélgetünk. „Higgye el nekem, kilenc magyar él Honctőn”, mondja határozottan az idős férfi – én öttel találkozhattam is –, hozzátéve, hogy innen elvándorolnak a fiatalok, a magyarok pedig lassan beolvadtak. „A magyarok itt vannak, a temetőben” – mutat körbe, aztán legyint, és elfordul.

Mire a nap lassan bújócskázni kezd a hegyek taréján, a plébános végez a sírszenteléssel, ruháját elteszi, és indulhatunk haza.

„Temetéskor az Isten lelkünket az Országába emelte, mi pedig nyugtalankodunk, mert szerettünket veszítettük el” – hangzott az ige minden temetőben.

Mi pedig letesszük a virágot, meggyújtjuk a gyertyát, aztán felnézünk, és reménykedünk, hogy legalább résnyire megnyílik az Ország kapuja. Legalább egyszer az évben, legalább egyszer a képzeletünkben.