Sajátjaiként szereti volt tanítványait

A Nagyiratosi falunapok IV. rendezvényének ünnepi megnyitóján, 2010. augusztus 21-én hosszú pedagógusmunkájának elismeréseként Andó Erzsébetnek díszpolgári oklevelet adományoztak, mert, az indoklás szerint „lelkiismeretes, odaadó, áldozatkész munkájával segítette közösségi életünk kialakulását és szervezését”.

– Mit érez az ember, amikor a szülőfaluja díszpolgárává fogadja?

– Bevallom, nagyon meglepett, abban sem voltam biztos, hogy valóban engem szólítanak-e. Az 1960-as években kaptam még egy különleges, 500 lejes prémiumot, ami akkor nagy pénz volt. Nagy dolgokat nem műveltem, tettem a kötelességemet…

– Hány évig tanított?

– 34 évig, 2 hónapig és 2 hétig

– Ezek szerint eléggé kitartóan tette a kötelességét, tehát mindenképp rászolgált a kitüntetésre.

– Óvónőként kezdtem – folytatja felvidulva –, mert a pártfarmra helyeztek, csakhogy én nem akartam tanyára menni. Iratoson megüresedett az óvónői állás, ezért inkább azt választottam, 1955. július 15-én foglaltam el helyemet az óvodában.

– Abban az időben hány gyermek járt a nagyiratosi óvodába?

– Sokkal több, mint manapság. Nekem kombinált csoportom volt, a dada közreműködésével közel 90 gyermekkel foglalkoztam. A következő tanévtől átmentem az iskolába, mert Náhlik tanfelügyelő elvtárs javaslatára már az óvónői tisztség igénylésekor megírtam a kérvényt a tanítónői állásra is. Az iskolában azonnal mélyvízbe dobtak, az egyik kolléganőmtől megkaptam a II. és IV. összevont osztályokat 19, illetve 11 diákkal. Az első diákjaim közül a még élők mind nagymamák, de az akkori IV. osztályosok nagy része immár elhunyt, 3-an élnek még közülük. A II. viszont nagyon erős osztály volt, de tulajdonképpen minden osztály jó képességű diákokból állt. Mit mondjak, büszke vagyok minden kezem alól kikerült gyermekre – érzékenyül el. Miután ők végeztek, sokáig 28-30-as létszámú, de egyetlen osztályt tanítottam. Aztán fokozatosan fogyni kezdett a létszám.

– Mikor?

– Az 1960-as évek derekától, amikor a jobb megélhetés, a könnyebb gyári munka reményében a fiatal családok Aradra kezdtek vándorolni. Igaz, mi a gyermeklétszám növelésével kapcsolatos szállóige szerint nem jártunk éjszakánként kopogtatni a fiatal családok ablakain – neveti el magát. A gyermeklétszám apadásától egészen a nyugdíjazásomig összevont osztályokban tanítottam. Időközben bevezették a román nyelvű történelemtanítást, saját készítésű szemléltető eszközökkel dolgoztunk, segédeszközök nélkül. Manapság a sok segédeszköz, mindenféle könyv birtokában öröm lehet a tanítás.

– Van-e olyan volt diákja, akire különösen büszke?

– Dani Pistire igen büszke vagyok, mivel abban az osztályban tanult, amelyikkel a tanítópályámat kezdtem. Ő Németországban él, de sok gyermekem Magyarországon található, mások Aradon, illetve itthon vannak. Jól esik a ragaszkodásuk, de én is a sajátomként szeretem őket. Amikor találkozunk, felelevenítjük a régi emlékeket, amikor tornaórákon együtt játszottunk, vicceltünk. Akkor ugyanis még nem voltak testnevelő tanárok, a tornaórát is a tanító tartotta. A tréfálkozás azonban csak tornaórán, illetve szünetekben tartott. Amikor bementünk az órára, mindenki tudta, komolyra kell fordítani mindent. Mert én nagyon szigorú voltam, a leadott tananyagot maradéktalanul számon is kértem.

– Mit tart pedagóguspályája legnagyobb sikerének?

– Sikereim többsége az általam betanított színdarabokhoz, táncokhoz fűződik. Betanultuk a Falurossza, a Bor, a Csalódás, a Parasztkisasszony című népszínműveket, utóbbiban játszottam is. Hirtelenjében ezek jutnak eszembe, de benne voltam az iskola tornászcsapatában is…

– Kudarcban volt-e része, ha egyáltalán érhet kudarc egy tanítónőt?

– Az ifjúság közművelődési életének szervezése nagyon sok áldozatot kívánt, sokszor késő este értem haza, noha két gyermekem volt, gondoskodnom kellett róluk és a férjemről. A tanítás mellett építettünk, állatokat neveltünk, tehát nagyon sok munka volt otthon is. Ezzel együtt nagyon szerettem a fiatalokkal foglalkozni, éppen innen fakad a kudarcélményem is: ahogy telt az idő, valakiket zavarni kezdte az aktív életem, ezért fölülről közbeléptek. Másra bízták e munkát, engem lassan mellőztek. Ez nagyon rosszul esett, a nyugdíjaztatásom előtt néhány évvel történt, ezért vissza is léptem.

– A most kapott erkölcsi elismerés kárpótolja-e az akkori kudarcért?

– A díszpolgári kitüntetés nagyon meglepett, jól esett. A kiérdemlésében azonban nagy része van a férjemnek, Miklósnak, aki a munkám iránt mindig messzemenő türelemről tett tanúbizonyságot. A kárpótláson nem gondolkoztam, nem is érdekel. Az akkori fájdalom elmúlt, mára csupán keserű emlék. Most az együttlétnek, a gyermekeinknek, az unokáinknak, az életnek próbálunk örülni. Egyik unokám idén érettségizett a Csikyben, a másik ugyanott most kezdi a tanulást, míg a két legkisebb unokám táncolt az ünnepi műsorban, ahol én díszpolgári oklevelet kaptam. Ennél nagyobb öröme lehet egy nagymamának, aki a párjával együtt értük él?

– Vannak-e vágyai, álmai?

– Szeretném megérni, hogy a szemünk láttára felnőjenek az unokák. Megköszönöm a Jóistennek, amiért a sokfajta betegségem közepette immár húsz éve élvezem a nyugdíjat.

– Kívánjuk, hogy még sokáig élvezze, egészségben.