Tenni kell és menni kell...

Beszélgetés MEISTER ÉVA színművésszel 

A napokban a Hunyad megyei magyar közösségekben szólaltak meg a Trianoni harangok – Meister Éva erdélyi származású, Magyar Művészetért-díjas színművésznő egyéni előadóestjén. A csernakeresztúri Hagyományőrző Egyesület Csűrszínházában tartott előadást követően beszélgettünk az előadóval.– Ez az előadásom tulajdonképpen nem mostanában, a százéves évfordulóra készült, hanem tíz évvel korábban állítottam össze, és járom vele a Kárpát-medencét. Nem is tudnám megmondani, hány helyszínen szólaltak meg a Trianoni harangok.  De most az utóbbi két évben, Trianon 100-tól számítva, egy Nemzeti Kulturális Alap és Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatta pályázatból tudtam elindulni úgy, hogy ebben a két évben volt hatvanegynéhány előadásom. A járvány miatt kicsit ki is tolódott, és tulajdonképpen ezzel a három dél-erdélyi előadással, Csernakeresztúron, Pusztakalánban és Vajdahunyadon zárom az előadássorozatot. – Hogyan állt össze a műsor?  Az erdélyi irodalom bőséggel kínál anyagot a témához...– Nyilván megkerestem azokat az írókat, költőket, akik ebben a korban éltek, és erről a korról írtak. Dsida, Reményik, Wass Albert, Sajó Sándor, Sík Sándor, Ady, de átíveltem a kortársak világába is, hiszen nemcsak a múltra akartam emlékezni, hanem arról is szólni, ami ma van, vagy épp tegnap volt, amit saját bőrünkön tapasztalunk, saját lelkünkben megélünk. Erről is szól az előadásban néhány költő: Farkas Árpád, Czegő Zoltán, Szőcs Géza, Hervay Gizella. És hogy ne váljon monotonná a próza és a vers, dalokat is válogattam hozzá. Néhány szakaszt egy-egy nemzeti rockénekes dalaiból, illetve népdalokból, hiszen ezek olyan általános mondanivalóval bírnak, ami bármikor beilleszthető a megélt életérzések sorába. – Az előadáson említette, hogy személyes élmény hívta életre ezt a műsort.– Igen. 2010-ben vesztettem el édesapámat, és akkor született a Trianoni harangok című írásom, amely tulajdonképpen egy jelképes összekapcsolása a nemzeti és egyéni fájdalomnak. Ott álltam 2010. június 4-én Törökszentmiklóson, és hallgattam, ahogyan délután fél ötkor zúgnak a református és katolikus templom harangjai. És arra gondoltam, hogy ahogyan ezek a harangzúgások csupán a fellegek fölött ölelkezhetnek, és ahogyan én is már csak lélekben ölelhetem át édesapámat, ugyanúgy az 1920-ban szétdarabolt családok is már csak lélekben tudtak összekapcsolódni. Ezt a fájdalmat akkor nyílván az én családom is megélte, a nagyszüleim, akik egy másik országba szakadtak.– Merthogy a család erdélyi...– Igen. Magam is Olthévizen születtem. Édesapám fogarasi származású, édesanyám marosvásárhelyi. Édesapámat 1955-ben Olthévízre helyezték ki orvosnak. Ott születtem, ott jártam ki a nyolc osztályt. Aztán a sepsisznetgyörgyi  Mikóban jártam három évet, majd Brassóban érettségiztem, a mai Áprily Lajos Főgimnáziumban, amely akkor az Unirea Líceum volt, magyar tagozattal. – Hogyan vezetett az út Magyarországra?– Férjhez mentem egy íróhoz, Molnár H. Lajoshoz, akit betiltottak a regényei miatt, és négy évig szenvedtük a pártapparátus és a szekuritáté zaklatásait. És négy év alatt többször el akarták tenni láb alól. Nagyon húzós időszak volt. Közben megszületett a fiam, és másfél éves volt, amikor végül is úgy döntöttünk, hogy négy év zaklatás után elhagyjuk a szülőföldünket. De hála a jó Istennek, nem tudtunk továbbmenni. Mert elvileg mehettünk volna Svédországba, mert 1989-ben még nem lehetett Magyarországon maradni, hiszen kiadatási egyezmény volt a két ország között. De azért hallgatólagosan tudták, hogy vannak erdélyi menekültek, és nem adták már őket vissza. Így bennünket sem. Itt maradtunk Magyarországon, és tényleg áldom a jó sorsomat, hogy nem Svédországba kerültünk, hanem itt maradtunk a Kárpát-hazánkban. A Csöndes kiáltvány a vesztesekért című első önálló estem épp arról az életérzésről szól, hogy nem szabad elhagynunk a hazánkat. Mert a szülőföldjét elhagyja az ember néha, munka miatt, házasság miatt. Elkerülünk Váradról Kolozsvárra, vagy Marosvásárhelyről Váradra. Járnak az emberek. De Magyarországon jöttem rá, hogy nekünk, magyaroknak nem szabad elhagynunk a Kárpát-medencét, mert akkor feladunk mindent. Nekünk itt kell maradnunk! Szenvedünk, őseink is szenvedtek, mi is megszenvedjük. Mindenki megszenvedi a magyarságát, de ez a mi földünk, és ezt nem fogjuk odaadni senkinek.– Csernakeresztúron többnyire fiatalok hallgatták az előadást. Hálás tapsuk közben könny csillant az előadó szemében. Mi csalta elő a könnyeket?– Mikor itthon vagyok, itthoni embereknek másképp szól minden szó. Mert tudom, hogy miket élnek meg. Hiába van úgymond szabadság, meg jöhet-mehet az ember a határokon keresztül. De ahogy járok a szórványban, itt Dél-Erdélyben vagy akár a Szilágyságban, a beszélgetések során is kiderül, hogy micsoda harcokat vívnak meg itt, hogy megmaradhassanak magyaroknak. És ez a hősies küzdelem, amit itt tanárok, lelkészek, közösségi emberek véghezvisznek, hogy összetartsák azt a maroknyi magyarságot, mindig felébreszti bennem a közösségvállalás tudatát. Hiszen hiába telt el 33 év, mióta elmentem. Ugyanazt érzem, mint ők. Mert én is megéltem. Egy még kegyetlenebb korszakot. A Ceauşescu-rezsimben voltam fiatal… Tudom, milyen küzdelem áll még ezek előtt a gyermekek előtt.  És amit a műsoromban elmondok, az nem egy szerep. Amikor egyéni esteket válogat össze egy színész, akkor önmagát keresi a megszólaló szövegben. A maga lelkét mutatja meg, osztja szét. A maga hitvallását mondja, az ars poeticáját. És ez egy ilyen környezetben, Dél-Erdélyben, fiatalok előtt, másképp szól...– Ha egyetlen mondatban kellene ezt a hitvallás összefoglalni, hogyan hangzana? – Tenni kell és menni kell, hinni kell reménnyel a lelkünkben, mert csak így érdemes bármit is csinálni, így érdemes a magyarságot szolgálni.