Anconai szerelmesek, huszadik századi verzióban

Ha az utóbbi néhány héten, két-három hónapban nem kényeztették el az aradi magyar színházi közönséget, akkor soha. Illetve talán valamikor, amikor a színháznak mondhatni naponta volt előadása, de hát az réges-régen történt (szerencse, hogy a Piroska házaspár remek könyvében megörökítette, mert élő szemtanú ma már alig akad rá, azok is csak az 1940-es évek végére emlékezhetnek.)

Manapság az Aradi Kamaraszínház jóvoltából folyamatosan jönnek figyelemre méltó produkciókkal anyaországi színházak, egyéni előadók – legutóbb – tegnap-tegnapelőtt – a Tatabányai Jászai Mari Színház. Nem feltétlenül világrengető előadásokkal (de hát ilyen, világviszonylatban is, évente csak néhány, legfeljebb tucatnyi adódik), de a dráma különböző műfajaiban színvonalasakkal, sőt kitűnőekkel, de legalábbis elfogadhatókkal.

Tegnap-tegnapelőttAz Anconai szerelmesek című zenés komédiát láthattuk. Az ember valamely régi olasz vígjátékra gondolhatott volna a cím hallatán, de nem: „modern”, még negyedszázados-sincs darabról van szó, amely, ahogy az interneten olvasom, a magyarországi színpadokon szép karriert futott be, számos színház tűzte műsorára, a biztos siker reményében. Amikor egy színház „bajban van”, biztosan nem Shakespeare- vagy egyéb súlyos drámát vesz elő, hanem egy „menő”, közönséget vonzó vígjátékot.

Az anconai szerelmesek ilyen: Vajda Katalin (a szerző) jó érzékkel tapintott rá, hogy ez (is) kell a közönségnek: olyan darab, amelynek végén az ezernyi napi gonddal szembesülő néző mosolygó arccal hagyja el Thália templomát. S ha a színház csak két, vagy három órára is „kikapcsolja”, felvidítja a nézőt, az már valami.

Amúgy a darab – köztünk legyen mondva – nem igazi „bumm”; egyik méltatója szerint (egyetértek vele) az olasz vásári komédiák legjobb hagyományait ötvözi a hagyományos magyar humorral. Egy csavarral: a múlt századi hetvenes évek legismertebb olasz slágereit vonultatja fel. Akkoriban, bár a Beatles, aztán az Abba már fellépett, az olasz sláger még  csúcson volt, és halhatatlan alkotásokat produkált.

A mai színházi közönség zöme, Aradon legalábbis, az idősebb (hatvanas-hetvenes) nemzedék köréből kerül ki, tagjai szerintem szinte valamennyien ismerték a „Ciao, ciao bambina”, „Volare”, „L’Italiano”, „Quando, quando”, „Una lacrima sul viso”, „Felicita” stb. dallamait. Hát persze, hogy szívesen hallgatták újra. (A magyar dalszövegeket Fábri Péter költötte át, de a szövegek, részben, az eredeti nyelven is elhangzottak, ha nem is az egykori előadók nívóján – de tisztességes, elfogadható, élvezhető színvonalon.) Egy jól felépített, bejátszható – emeletes – díszletek között felépített elődáson, amelynek végén a kreált konfliktusok szépen megoldódnak, az igazi szerelmesek egymásra találnak, sőt, a „vén kéjenc” sem marad hoppon, mert rátalál elveszett (ungharese) leányára.

Szóval minden nagyon szép és jó volt egy XX. században írt, pár évszázaddal korábbi korszakot idéző, Megyeri Zoltán rendezte darabban: mondhatni minden a helyén volt, ennél többet kihozni belőle nehezen lehetett volna.

Adventben vagyunk, örömünnep küszöbén. Az idei aradi magyar színházi évad kitűnően zárult egy ilyen vígjátékkal, amely azt sugallja, hogy minden jól, heppienddel fejeződhet be.

És szükségünk van a bizakodásra.