Az örökifjú riporter

Ha netalán közvélemény-kutatást rendeznének a Nyugati Jelen napilap olvasótáborában, arra a kérdésre, hogy ki az újság legtermékenyebb riportere, egyértelmű lenne a legtöbb szavazatot kapó személy: Balta János. Állítom, hogy nincs a zsurnaliszták között olyan, aki nála jobban ismerné a megye magyarok lakta településeit, de bizonyos az is, hogy a vidéki ismerőseinek köre is a legszélesebb.

Kommunikációs szenvedélye, írásszeretete elég régre nyúlik vissza, még a Vörös Lobogó-korba, amikor aktív tagja lett a Péterfi Rozália főszerkesztő kezdeményezte Ifjú Riporterek Körének. Az egykori ifjú riporternek azóta bizony megderesedett a megritkult haja, éveinek száma is jócskán szaporodott, csak az ifjúi hév maradt meg töretlenül. Most is, immár nyugdíjas korban ugyanolyan lelkesen járja a megyét, keresi az érdekes embereket, utánajár eseményeknek, tudósít a történésekről, mint tették, teszik a vérbeli riporterek, akik közül az elmúlt évszázadban Aradon is tevékenykedett néhány kiváló publicista, hogy közülük csak Ruffy Pétert, avagy a korán végleg eltávozott szép emlékű tehetséges kortársunkat, Znorovszky Attilát említsük.

A dokumentumirodalom kategóriájába sorolható, a bukaresti elnöki palota építkezéséről emlékező, illetve Arad megye településeiről (Örökségünk Arad megyében) összeállított kötetei után, az „örökifjú” riporter most egy válogatással jelentkezett. A Bege Magdolna szerkesztette Az aradi „örökifjú” riporter című kötetbe több mint egy évtized alatt (2008–2020) megszámlálhatatlanul sok közölt írásából válogatta ezúttal azt a nyolcvanat, amely beleillett a négy témakörbe: Mementó, Hittel, lélekkel, Politikai boszorkánykonyha, Köztér – határok nélkül. (Külön ki kell emelni a szerkesztő igen találó, szellemes borítótervét is!)

Lapozgatom a könyvet, szemelgetek belőle. Szinte valamennyi írást megjelenésekor már olvastam, de az emlékezet halványodik, jó felfrissíteni azt. Mikor számba veszem a településeket, ahol Balta János megfordult, ha a világjáró címet nem is, de aradi léptékkel mérve a megyejáró riporter címet mindenképpen kiérdemelné. A megyeszékhelyen kívül megfordult szinte valamennyi magyarok lakta településen. Ott is, ahol még működik az iskola, ünnepnapokon megtelik a templom, ahol hagyományőrző napokat rendeznek, de ott is, ahol már végleg bezárt Istennek háza és az iskola, s mindössze öten beszélik anyanyelvüket!

Pankotán óvodaügyben vagy Csiky Gergely új gazdára lelt szülőháza kérdésében járt el. Fazekasvarsándon a fiatalok felújította néphagyományról, a maszkázásról, Kisiratoson a Máltai házról, meg az újjászületett fogathajtásról írt. Gyorokon Szeicht Miklós egykori iskolaigazgatóval beszélte meg az anyanyelvű oktatás korábbi és mai gondjait. Vingán a bolgárok kulturális rendezvényeiről faggatózott. Pécskán a sérült fiatalok gondjain segítő

gyülekezet tevékenységéről adott hiteles képet. És mindenki tudja, hogy a településnapok állandó résztvevője is Balta János. S hogy a kötet utolsó témakörébe nem véletlenül került bele a határok nélkül kifejezés, csak néhány példa: más megyéből is tudósított, mint a csíksomlyói pünkösdi búcsúról, Szatmárnémetiből, vagy a határon túlról, Debrecenből, Szatymazról, Gyuláról, sőt Európa jelenlegi politikai fővárosából, Brüsszelből is.

Aki közelebbről is ismeri a szerzőt, az tudja róla, hogy nemzetisége elkötelezettje, történelmi hagyományainak ápolója, de azt is, hogy hithű keresztény. Írásaiban megemlékezett a simonyifalvi deportáltakról, riportot ír az emlékükre felállított műalkotás ünnepélyes felavatásáról. Hasonlóan a borossebesi első világháborús emlékmű hányatott sorsáról, avagy az ottani katolikus temető felszámolásáról. És foglalkozott az 1944-es világosi magyar tragédiával.

Az sem véletlen, hogy barangolásai közben szinte mindig rákérdez a helyi hitéletre is. Aradon Kalna Zsolt tartományfőnök minorita atyával, Király Árpád marosi főesperessel, Balogh László mikelakai plébánossal, Seres Géza leköszönő református esperessel, Gyurkócza Aranka evangélikus lelkipásztorral, Lippán Andó Attila, Kisjenőn Pántya Elemér plébánossal beszélte meg az egyházak dolgait, gondjait, faggatta őket a lelkészi elhivatottság magasztosságáról. De tudósított a gáji honvédemlékmű, avagy dr. Boros Béla címzetes érsek és Radnai Farkas püspök emléktáblájának avatásáról is Kisjenőn.

Csakhogy egyházmegyéinkben az örömteli hírekhez immár sokkal több szomorú hír is társul. A valósághoz ragaszkodó riporternek arról is be kell számolnia, hogy évtizedek óta folyamatosan fogynak a hívek, üresednek a templomok padsorai. Csupán a temesvári római katolikus püspökség területén immár kilencven településen üres a tágas templom, a bejárati ajtóra végleg (?) rákerült a lakat. Az újságíró írásaiban meghúzta a vészharangot, de vajon annak hangja meddig hallszik el?

Amikor egy riporter tevékenységét számba veszik, azt értékelik, mindig kiemelik azokat a jeles közéleti személyiségeket, művészeket, akiket sikerült „mikrofonvégre” kapnia. A recenzens is megteszi, mert Balta János e téren sem vallott szégyen. Megszólaltatja többek között dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érseket, ft. Csűry István királyhágómelléki református püspököt, a meghurcolt és életfogytiglanra ítélt Ferencz Ervin atyát, dr. Hende Csaba magyar honvédelmi minisztert, dr. Dávid Ibolyát, az MDF elnökét, dr. Sógor Csaba EP-képviselőt, Madarász Katalin kiváló népdalénekest. És ha hozzátennénk a kötetből kimaradt személyeket, akkor a könyv igencsak vaskosra sikeredett volna.

De így is egy szép, dicséretes 260 oldalas összegezést kap az olvasó.

Reméljük, az életmű még sokáig folytatódik!