Gondűző borocska mellett

Bizonyára jól számolt az, aki szerint Petőfi Sándornak 782 verse maradt ránk. Néhány költő ennél többel sem lett a magyar vagy világirodalom klasszikusa, de jóval kevesebbel is fel lehet jutni a Parnasszusra. 

A számot csak annak érzékeltetésére említettem, hogy nincs könnyű dolga a Petőfi-versműsort bemutató művésznek: hatalmas anyagból kell válogatnia valamilyen szempont szerint, és ki tudja, hányadikként: a magyar költészet mindmáig (külföldön mindenképp) legismertebb alakjának verseiből a híresebb előadók tolmácsolásában is tucatszámra készültek összeállítások.

Petőfi azonban örök, illik „műsoron tartani”, meg aztán újabb és újabb nemzedékek nőnek fel, amelyeknek az iskolai tananyagon túl, vagy azzal párhuzamosan is érdemes megismerkedniük a kivételes életművel. Az Aradra nemrég visszatért Kozsik József színművész erre is gondolhatott, amikor az Aradi Kamaraszínházban bemutatta a …füstbe ment terv… c. Petőfi-műsorát. Ami ugyan nem vadonatúj, de most, a költő születése 190. évfordulójának előestéjén feltétlenül aktuális. S ha a mintegy 25–30 költeményt tartalmazó műsor az eddigiektől merőben eltérő képet nem is rajzol Petőfiről (alig hisszük, hogy ez egyáltalán lehetséges lenne), az aradi előadás szokatlan, érdekes és újszerű volt. A néző a kamaraszínház (bábszínház) hátsó előcsarnokában fehér abrosszal terített asztalok mellé ülhetett, a művész pedig, udvarias pincérként megkérdezte: vörös- vagy fehérbort parancsol? Az asztalokra helyezett gyertyák fényénél kezdődött a hangulatos előadás, amelyhez a pódiumot a színházterem oldalsó bejáratának lépcsője szolgáltatta, és rövidesen kiderült: Kozsik József ezen az esten énekel (természetesen megzenésített Petőfi-verseket) Borsos Pál  tangóharmonika-kíséretével, sőt, a zenére, vagy annak ürügyén táncol is visszafogott-szilajul, férfiasan. Hát persze, hogy mindjárt bejön az elismerő taps. Mindezeken túl igen érdekes volt Kozsik József előadámódja: olykor egészen halkan, a szokásostól eltérő intonációkkal, bár pátosszal, hatásosan mondta a verset. Néha arra gondolt a néző: egy nagyobb teremben vajon hallaná, értené-e a szöveget?

S mivel „gondűző borocska mellett” folyt az előadás (A borozó volt egyébként Petőfi legelső nyomtatásban megjelent verse 1842 májusában), több bordalt hallottunk a költőtől, aki pedig valójában, állítólag, igen-igen mérsékelt borissza volt, dehogyis itta volna meg „borát az országnak”. Nem hiányoztak a műsorból a közismert nagy versek (Egy gondolat bánt engemet, Szabadság, szerelem, Föltámadott a tenger, Nemzeti dal), amelyek nélkül nehéz lenne Petőfit elképzelni, főleg ha a műsort az előadó a nagyközönségnek, köztük a fiataloknak szánja. Márpedig ezt a műsort érdemes lenne máshova is elvinni – a januári Petőfi-évforduló apropót szolgáltatna rá –, még akkor is, ha a borozgatást (Bálint Zoltán ajándékát) természetesen csak kivételesen, felnőtt közönséggel és szponzori támogatással lehetne megismételni.