Kárba vész az erdélyi művészek hagyatéka?!

Kettős jubileum alkalmából nyílt tárlata a vajdahunyadi képzőművészeti galériában, az op-art mestereként tisztelt Fazakas Tibor grafikusművésznek. Az alkotó életkorára utaló 75 kép egyfajta összegzése a fél évszázados alkotói útnak, de számos aktuális témát feldolgozó, friss kromatikába öltözött mű is helyet kapott a tárlaton. Doina Reghiş Ionescu képzőművész, műkritikus elismerően szólt Fazakas Tibor fél évszázadnyi művészi pályájáról, melyet a kitartás, rendkívüli pontosság, kiapadhatatlan alkotóerő, változatos technikák alkalmazása és egyre gazdagodó színvilág jellemez. Elismerően szólt Fazakas Tibor munkásságáról a tárlatmegnyitón jelen lévő Dan Bobouţanu helyi polgármester, illetve Széll Lőrincz, Hunyad megyei alprefektus is. A művész rövid felszólalásában köszönetet mondott mindazoknak, akik mellette álltak alkotói pályáján, elsősorban családjának, feleségének és azoknak a pedagógusoknak, művésztársaknak, akik valamikor elindították őt a művészi pályán. Ám aggodalmát fejezte ki életművének további sorsát illetően. A tárlatmegnyitót követően beszélgettünk Fazakas Tibor grafikussal.

– Érdekes gyermekkori emléket elevenített fel a tárlatmegnyitón: Méhes György Szikra Ferkójának iniciáléi bűvölték el első ízben annyira, hogy ceruzát ragadt és rajzolni kezdett.

– Ezt a könyvet egyik keresztanyámtól kaptam ajándékba. Végigolvastam, és megakadt a szemem a díszes iniciálékon. Meg a meséket záró motívumokon. Elkezdtem lerajzolgatni ezeket. Meg a könyvek íróit is lerajzoltam. Ez volt az első dolog, ami megfogott, meg az evangélikus templom freskói. A szomszéd faluba jártam iskolába, bentlakás volt, de szabadon voltunk, hat fiú, gyalog mentünk órára fel a dombra a templom mellé. Az igazgató biológiatanár volt. Egyszer feleltette egy osztálytársamat. A virágok beporzásáról kérdezte. Nem tudott felelni. Akkor jelentkeztem, hogy én elmondanám és felrajzoltam a beporzást a táblára. Banner Zoltán műkritikus úgy beszélt egyszer erről, hogy op-artosan rajzoltam fel a virágot. Hát ez túlzás volt. Mit tudtam én akkor az op-artról! De azért ez elég volt ahhoz, hogy biztatást kapjak. A biológiatanárunknak köszönhetem azt is, hogy a természet történéseire figyelni kezdtem. Megkövetelte, hogy minden reggel jelentést adjunk a szél járásáról, a felhők állásáról, napkelte időpontjáról. Ezt mind le kellett írnunk, be kellett mutatnunk neki. Herbáriumot is készítenünk kellett. Találtunk egy asztalost, aki csinált nekünk prést, a tanárunk megmutatta, hogyan kell kiszárítani, lepréselni a növényt, és ezek után le is rajzoltuk. Én ki is festettem. Már akkor nagyon szerettem az aprólékos munkát, csodáltam egy-egy szirom sokféle árnyalatát.

– Mindez a Barcaságban történt, ahol született és gyermekkorát töltötte. Merre vezetett tovább az út?

– Akkor hatosztályos iskola volt a faluban. Az igazgató mondta, hogy Brassóba, a ma Áprily Lajos nevét viselő, akkor még katolikus gimnáziumba írassanak be. Nem volt könnyű a beilleszkedés. Akkoriban a nagyobb diákokra elég sok feladatot bíztak, és hát nem volt ritka, hogy visszaéltek a bizalommal. Volt jó pár, számunkra, kisebbek számára keserű csínytevésük. De ezt leszámítva szerettem az iskolát. Akkoriban főképp a térképek vonzottak. Sok térképet lerajzoltam. Akkor vezették be, hogy a földrajzot románul kellett tanítani. A tanárnő nem tudott románul és akkor elkészítettem egy nagyon aprólékos térképet. És az érdekes az, hogy apósom hagyatékában őrzünk az 1940-es évekből egy térképet Magyarországról, amelyet, pont úgy mint én, aprólékosan megrajzolt, kisatírozott. No, de visszatérve az iskolára, rajzból nem volt nagyobbam nyolcasnál. Mert a művész-rajztanár, Leiter Artúr bejött az órára, felrajzolt valamit a táblára, és mondta, hogy ilyen szempontból lehet valamit rajzolni. De nem tanított, hogy mérjél, hogy beoszd az arányokat. Aztán ahogy sikerült, lerajzoltam, s nyolcasnál nagyobbat soha nem kaptam. Voltak osztálytársaim, akik már jártak művészetibe vagy épp a tanárunk műhelyébe, és nekik jobban ment, tízesük volt. Vásárhelyen akkoriban már megvolt a magyar tagozat a művészetin, és 1958-ban a tanárok elindultak tehetségkutató körútra. Jött egy szobrász, teniszbajnok tanár, egy szabadelvű ember, s azt mondta, hogy akinek 9–10-ese van rajzból, az maradjon az osztályban, a többiek hazamehetnek. Nekem úgy-e csak nyolcasom volt, de megkérdeztem, nem maradhatnék-e én is. Elfogadta, hogy bent maradjak. Kellett egy portrét rajzolni egy kollégáról. Soha életemben nem tanultam portrét rajzolni. De úgy látszik tetszett neki. Még egy kollégát választott ki rajtam kívül, de ő lemondott, nem ment a felvételire. Így kerültem Vásárhelyre, a bentlakásba. Ott aztán egészen más világ volt. A Lázár Ödön parkban volt a régi római katolikus zárda, most csak épp a torony maradt meg, a többit lebontották, színházat csináltak. Ott laktunk mi. Többen voltunk a bentlakásban, de jártunk a műterembe dolgozni. Dolgoztam ott is kegyetlenül. Éppen egy szobrász kollégám mondja, hogy mikor ő ötödikes volt, én kilencedikes voltam, vagy tizedikes, már ott is rajzoltam a portrékat. Hát kellett valami pénz! Sorban álltak, azt mondja, a lejjel. Hát egy lejért rajzoltam egy portrét. Aztán mikor volt az 55 éves érettségi találkozónk Vásárhelyt az összes kollégámat lerajzoltam, színészeket, tanárokat, hegedűművészt. Úgyhogy belejöttem a portrérajzolásba. És talán ennek a tapasztalatomnak köszönhető, hogy Déván a Corvin Kiadóval megcsináltuk az írók portrésorozatát. Aztán a várakat rajzoltam le. Mindig gondoltam arra, hogy nem elég, hogy csak az iskolának éljek, vagy a magam kedvtelésére művészkedjek, hanem adjak a közösségnek, a városnak is valamit. Erről már többször beszélgettünk, hiszen sokfelé: magyar háznak, iskolának, intézményeknek adományoztam a képeimből.

– Mekkora életmű gyűlt össze az 50 év alatt?

– Évente 200-300 munkát készítek. Már nem is számolom. Egy időben húztam vonalakat, de már nem húzok. Nagyon sok munkát újragondolok. Sokféle szimbólummal dolgoztam, van, aminek egész sorozatot szenteltem, a kereszt, Mária, Yin-Yang... Tussal, akrillal, számos technikával dolgoztam. Már nem is tudom hirtelen felsorolni.

– Pillanatnyilag mi az a téma, ami leköti, amit igyekszik alkotásaiban körüljárni?

– Sok, korábban feldolgozott téma jön újra elő. De pillanatnyilag leginkább az foglalkoztat, hogy mi lesz ezzel a sok képpel? A gyermekeimnek nincs hová tenni. Próbálom rendszerezni a képeket. Külön rakni tematika szerint, és próbálok olyan helyeket találni, ahol méltó, megbecsült helyük lesz. Szinte ingyen odaadnám, csakhogy tudjam, hogy a munkák jó helyre kerülnek. Több kolléga mesélte, hogy a munkáik tönkrementek. Mert a kultúrotthon például, ahová az illető önkormányzat letétbe helyezte a munkákat, lepusztult. S vele együtt az alkotások is. Vagy épp az épület felújításakor hagyják elkallódni az alkotásokat. Egy kolléga nemrég tette szóvá a Magyar adásban, hogy ott vannak a munkák, s elégetik őket, vagy egyszerűen kidobják. A szárhegyi kastélyból is kidobták a munkákat, ugye a tulajdonosok veszekednek. És nincs egy ilyen vonatkozású nemzeti stratégia. Az RMDSZ-nek sincs semmiféle ilyen stratégiája, hogy mi legyen az erdélyi magyar művészek hagyatékával. Hogy méltó helyre kerüljenek megőrzés végett. Nincs megbecsülése a művészetnek. Ez nagyon elkeserít. De azért mindennap felkelek, és dolgozom, amíg bírom, csinálom.

– Adja a Jóisten, hogy még sokáig bírja, gyarapítsa ezt a gazdag életművet, és kerüljön méltó gondozója majdani hagyatékának!