Kvartett, kettesben

„Nem tudnám hirtelen pontosan megfogalmazni, miről szólt ez a darab, de nagyon jó előadás volt”, hallottam az egyik nézőt vasárnap este, kifele jövet.

Nos, a Kvartett történéseit nehéz is lenne elmesélni, mert nincs klasszikus értelemben vett cselekménye: a színpadon két ember, egy nő és egy férfi gyakran hosszú monológokat ad elő életről, szerelemről, csábításról, mások manipulálásáról, fájdalmairól, csalódásairól, olykor mintha „elbeszélve” a másik mellett. Pedig nagyon is tudatosan arra törekszik mindkettő, hogy a másikat maga alá gyűrje, megkeresse az ellenfél gyenge pontjait, és akár lesből támadva legyőzze a hideg fejjel kiszámított, érzelemmentes, cinikus, a szerelmet csak szexuális játéknak tekintő küzdelemben, ami mögött azonban, mondhatni abszurd módon, mégis a szerelem húzódik meg. A Kvartett figurái nemcsak sajnálatra, de szánalomra méltók is.

A kettősből egyébként úgy lesz négyes, hogy – bár nem jelennek meg a színpadon – két másik személy is, akiket szintén a két szereplő elevenít meg, beleszövődik a történetbe, a csábításra irányuló szerelmi játékok kapcsán. A gyakori szerepváltás miatt sem könnyű a darabot követni.

A német, egykori NDK-s Heiner Müller (1929–1995), akit a Brecht utáni dráma egyik legjelentősebb alakjának tartanak, Choderlos de Laclos francia író XVIII. század végi, azóta több alkalommal és formában feldolgozott levélregényéből, a Veszedelmes viszonyokból merítette Kvartettjének ötletét. Laclos, a volt katonatiszt a francia forradalom előestéjén írott regényében nemcsak a nemek harcát ábrázolja a két arisztokrata, Merteuil márkiné és Valmont vikomt szerelmi párbajában, hanem osztályszempontokat is érvényesítve szembeállítja az arisztokrácia romlottságát a polgárság – a csábításra kiszemelt bíróné és a fiatal lovag – tisztább erkölcseivel, így nagyobb, társadalmi dimenziókat kap a mű.

Müller két évszázaddal későbbi Kvartettje már persze a posztmodern jegyében született, de a tartalmi lényeget tekintve megmaradt Laclosnál, úgy, hogy helyenként kevesebb, máshol viszont több annál, a téma pedig, ha koronként változó formában is, de örökérvényű.

Az Aradi Kamaraszínház Kvartettje vitán felül kitűnő előadás. Amihez kellett egy jó rendező ((Balog József, a szegedi Nemzetközi Thealter Fesztivál igazgatója, asszisztens Fekete Réka), egy érdekes, meghökkentő díszlet (hatalmas, abroncsszoknyába öltöztetett nőalak, amelynek hol a fején, hol a szoknyájában, többnyire kettesben, egymás mellett különleges, nem egyszer erotikus pózokban, ritkábban külön folyik a játék – a színpadkép Albert Alpár munkája), és végül két nagyszerű, szuggesztív színész. Gyenge (gyengébb) előadókkal ez a darab a sok és tömény szöveg miatt nehezen lenne végignézhető, de Éder Enikő és Harsányi Attila a látszólag csekély színpadi játékra teret nyújtó darabból széles skálájú hanghordozásával, finom vagy harsány kéz- és arcjátékával, erotikus testmozdulataival és még számos apróbb-nagyobb színészi eszköz bevetésével emlékezetes figurákat formál. A vasárnap esti előadáson, a közönség vastapsát megszakítva jelentették be a röviddel azelőtt érkezett hírt: Harsányi Attila a rövid dráma nagyváradi fesztiválján megkapta a legjobb férfi alakítás díját a Rudolf Hess tízparancsolatáért. Nem lepne meg, ha a Kvartett színészei valahol újabb előadói díjat sepernének be.